Vertikális falvak: van-e élet a lakótelepen?
Nagy Emőke 2009. február 19. 14:54, utolsó frissítés: 15:47A tömbházak a munkaerő városra költözése során keletkezett lakáshiányt voltak hivatottak enyhíteni, így a beköltözők nagy része is vidékről származott. A szomszédsági viszonyokat viszont szinte teljesen felszámolták a panelek.
A lakótelepek olyanok, mint egy kis falu egy portán: a régi, horizontális világ vertikálissá vált, a házak egymásra épültek, az emberek egymáson élnek, soha nem látott közelségben. Ha valaki a hátát a falnak támasztja, és párhuzamosan vele a szomszéd is megteszi ezt, akkor fizikailag tíz centi közelségbe kerülnek. Néha mégis úgy tűnik,
távolabb vannak egymástól, mint valaha.
Megépülésükkor a tömbházak az ipari fejlődés és a munkaerő városra költözése során keletkezett lakáshiányt voltak hivatottak enyhíteni, így a beköltözők nagy része is vidékről származott. Az első generációs városlakók szokásaikban megpróbálták továbbvinni a falun jól működő, biztonságot jelentő hagyományokat, ám ez csak részben vagy átalakulva, legtöbbször azonban egyáltalán nem működött.
Csak egy példa: az esküvők során a kikérés megmaradt ugyan, de némiképp összezsugorodott, és a lépcsőházi folyosókra szorult. Az ünneplő rokonság gyalogos menete kocsisorrá alakulva él tovább, immár nemcsak a faluról elszármazottak, hanem napjainkban a tősgyökeres városlakók körében is.
A szomszédsági viszonyokat viszont szinte teljesen felszámolták a panelek. A lakások elrendezéséből és jellegéből adódóan a terek lezárultak. Legfeljebb az élet jellegzetes zajai szűrődtek át a szomszédba, de a tekintet már nem talált utat a magánélet felé, ami pedig vidéken a kapcsolatteremtés alapját jelentette, de legalábbis jelentősen hozzájárult a mindennapi élethez.
A kommunikáció lehetőségei
is beszűkültek: a liftben vagy érkezéskor és távozáskor együtt töltött idő kevésnek bizonyult a tartós kapcsolatok kialakítására. A közös problémák (csőtörések, áramszünet, lakógyűlések) rövid időre összehozták ugyan az egy lépcsőházban élőket, de ezek a találkozások felületesek, adminisztratív jellegűek voltak.
A pletyka, mint közösségi információforrás és szabályozó erő elvesztette jelentőségét - míg falun a látottak és hallottak alapján indult hódító útjára, addig a blokkokban csak sejtésekre támaszkodhatott.
A tulajdonosi identitás
is jelentős átalakuláson ment keresztül: a birtokhatár immár nem terjedt tovább a lakások küszöbeinél. A folyosók, a lift, a lépcsőház, a szemétleöntő, a főbejárat, és a blokkok körüli (zöld) területek, vagyis a jellemzően közösségi terek rendbentartása a lépcsőházfelelős adminisztratív kötelezettségévé degradálódott.
Ennél komolyabb probléma viszont, hogy a falun megszokott, az élet fordulópontjaihoz köthető átmeneti rítusok (születés, esküvő, halál) nem tudtak továbbélni lakótelepi környezetben. Nem pusztán arról van szó, hogy az ezek gyakorlásához szükséges közösségi terek a legtöbb esetben nem állnak rendelkezésre. A rítusokat tartalommal megtöltő, ismerő és működtető közösség hiányzik.
A beköltözéssel (és még inkább a második és harmadik generációs városiak felnőtté válásával)
hirtelen szakadt meg a kapcsolat
a falu és a hozzá köthető hagyományok világával. Értelmetlenné és idővel értelmezhetetlenné vált az addig jól működő eszközhalmaz, és semmi sem segítette a közösség tagjait az új helyzethez való alkalmazkodásban.
Számos kérdéssel szembesül, aki ezt a folyamatot közelről szemléli. Kialakult-e vajon mára a lakótelepi élet valamiféle speciális szabályrendszere? Vannak-e mindenki által ismert és elfogadott, tipikusan „lakótelepi” viselkedésminták? Létezik-e, és egyáltalán létezhet-e lakótelepi identitás? Különbözik-e ez az általában vett városias identitástól?
A lakótelepek egyik jellemzője ugyanis, hogy markánsan elkülönülnek nem csak a környezetüktől, hanem egymástól is. Természetes folyamat tehát az is, ha az emberek
különböző státusszal ruházzák fel
a lakónegyedeket: vannak jobbak, ahol a lakosság összetétele, a lakások beosztása, a közterületek rendezettsége, vagy egyszerűen csak a telep történelme vonzóbbá teszi a beköltözést, és emeli az ingatlanok értékét. Más lakótelepeken a kiköltözés erősödik fel, a középosztálybeliek másik panelbe költöznek egy magasabb státuszú lakótelepen, a legszerencsésebbek pedig – vissza a természetbe – kertes házat vásárolnak.
Egészében véve azonban úgy tűnik, az emberek lassan beletörődtek a világ ilyen irányú változásába, nem fontos számukra az egy lakóközösséghez tartozás, mindenki maga dolgozza ki a túléléséhez szükséges stratégiákat. A falusi társadalomban nem csak a lakóhely adta a közösség kialakulásának alapját, hanem a közös munkavégzés is.
Városon, és jellemzőbben a lakótelepeken viszont ez a két, a közösségépítésben meghatározó jelentőségű dolog markánsan kettéválik. A panellakók legtöbbször a munkahelyükön, esetleg valamely szabadidős tevékenység mentén szerveződő közösségekben keresik a többiek társaságát, a lakóhelyen kialakítható kapcsolatokkal szemben.
Ez a gyakorlat pedig – hiába használjuk a lakótelep helyett a kissé eufémikus lakópark kifejezést –, előbb-utóbb megjelenik a hasonlóan telepszerű, de új építésű lakásoknál is. A beépítések jellege, a lakások
jellemzően befelé forduló alaprajza
és elrendezése, a közterek kialakítása és a zöldövezet hiánya a harminc, negyven évvel ezelőtt épült lakótelepekhez teszi hasonlatossá a lakóparkokat. Nem csoda hát, ha az utóbbi évtizedekben, a legkülönfélébb művészeti ágakban is megénekelt magányos nagyvárosi embertípus elmaradhatatlan és emblematikus háttere a panelház. Nehéz lenne ezért a tendenciáért kizárólag a lakótelepeket okolni, de ha valahol, hát ott biztosan láthatóvá válik ez a probléma.
Mindeközben az is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a blokkokat az építőik nem az örökkévalóságnak szánták, vagy ha igen, hát elég sok feladatot hagytak az utókorra. Ha az a szerencsés eset áll fenn, hogy az épület egyáltalán állékony, azaz statikailag jó állapotú, még akkor is műszaki (gépészeti, elektromos, hőtechnikai, stb.) és karbantartási hiányosságok garmadával kell előbb-utóbb minden lakóközösségnek szembenéznie, az esztétikai állagromlásáról most nem is beszélve.
Valódi közösség híján azonban egyetlen lakótársulás sem fog tudni sikerrel pályázni valamely panelrekonstrukciós programra, melyeknek egyik feltétele a tulajdonostársak száz százalékos anyagi felelősségvállalása. Jelen körülmények közt a rekonstrukció lenne az egyedüli, valamirevaló megoldás, mert ellenkező esetben már nem csak a magánnyal, hanem a lassan összerogyó épületekkel is meg kell küzdenie szegény nagyvárosi emberünknek. Nem kellene megvárni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
