Amerika kicsit büdös, enyhén rohadt oldala
szerk. 2008. augusztus 29. 13:25, utolsó frissítés: 2008. augusztus 28. 16:52Nem túl étvágygerjesztő visszaemlékezés egy Mc'Donalds konyhájára, meg hogy milyen egy külvárosi hotel Los Angelesben. Bónuszképp egy hazai sztori.
Hogy mit értünk piszkos munka alatt, az nem merül ki abban, hogy mennyire gamat fizikailag az adott tevékenység. Tágabb értelemben minden olyan munka piszkos, amit nem csinálnál, de elvállalod, mert éppen kell a pénz. Ilyen értelemben piszkos munka az is, amivel látszólag nincsen semmi baj, mégis a tömény undor fog el, ha arra gondolsz, hogy így keresd a kenyered.
A diákmunka viszont kicsit más, mint amikor (egyetem után) már hosszabb ideig szeretnél dolgozni valahol. Abban a tudatban, hogy ez úgyis csak egy-két hónapig tart, utána visszamész vizsgázni, folytatni a tanulást, könnyebb szívvel elvállalsz valamit, amiből aztán életre szóló tapasztalatok születnek.
A piszkos munkákkal kapcsolatos írásunk első része után ezúttal saját történeteinket gyűjtöttük össze. Mert, egyes előítéletek ellnére, mi sem születtünk burokban.
Mr. Green
Alig túlzok, amikor azt mondom, hogy kényszermunka volt az egyik queens-i McDonald's-ban lehúzott 3 hónap. A New York-ba való érkezésünk után valahogy semmi nem úgy alakult, mint az amerikai álomban szokás: egyrészt a metropoliszban nehéz elérhető áru, normális lakást találni. Ami mégiscsak összejött, az drága volt és borzalmas: nem túl lelkesítő havi 700 dolcsiért tengődni egy ablaktalan és büdös átjárószobában, amit a lakásban lakó, Magyarországról kivándorolt család 5 tagja a magáénak tekint: benéz, bejön, beleszól, sőt fenyeget, ha kedve tartja.
A távolságok hatalmasak: a napi 2-3 órás metrózást elkerülendő a lakás környékén érdemes munkát keresni, és Queens az nem Ocean City: itt nem terem az útszélen a munka. Ha mégiscsak kerül valami, akkor a 6 dolláros órabér jónak mondható. Végül 10 nap keresés után összejött a sarki McDonald's minimálbérrel, óránként 5,15-ért. Örültünk neki, mert akkor már szinte minden pénzünk elfogyott.
Én a meki “konyháján” lettem alkalmazva: ez azért európai szemmel kicsit túlzás, a lefagyasztott marhahúst megsütni, a hamburgerek közé 1-2 szelet sajtot bedobni nem nagy szakácstudomány. Egyébként itt mindenki vágta, mi a különbség például a hamburger, a cheeseburger és a chicken burger között: ez az általános kultúra része, őszintén elcsodálkozott mindenki, hogyhogy én nem tudom.
A hamburgerkészítés különben a munka lazábbik része volt, mint hamar kiderült, a konyhás stábnak (Kitchen Staff) más feladatai is vannak: egyrészt napközben közülük vezényeltek ki valakit, ha az étteremben kiömlött valami, vagy egyszerűen csak rendetlenség volt. Most nem részletezem, hogyan néz ki egy asztal és környéke, miután egy öttagú amerikai család (2 felnőtt és 3 kisgyerek) megebédelt.
Volt aztán az esti mosogatás: a logisztikai mutatvány abban állt, hogy a közben működő konyhát kellett leszerelni, és az összes, zsírtól csöpögő eszközt elmosni. Néha hideg vízzel, mosogatókesztyű, esetleg mosószer nélkül. Végső soron ez ellen sem volt sok kifogásom, szeretek mosogatni. Mivel ettől a munkától minden kolléga irtózott, gyorsan az én “szakterületem” lett, simán el lehetett lazázni a mosogatófülkében napi 4-5 órát.
De a leggamatabb dolog, amit életemben valaha csináltam, az a bizonyos “szemétcsomagolás” volt: szerte a világon a mekis ebédlőkben mindenhol kukák láthatók, ide kell üríteni a tálcákról a maradékokat. Kevesen tudják, mi történik ezután. A nevezett étteremben a szemeteszsákokat egy pincehelyiségbe hajigálták: mivel a szemeteskocsi hetente egyszer vitte el ezeket, az étel- és üdítőmaradékok itt napokig, de akár egy teljes hétig is dekkoltak. Mivel nyár volt, és a légkondi csak a fenti helyiségekben üzemelt, ebben a szobában a hőmérséklet akár a 30 fokot is elérte.
És akkor hetente egyszer (ha jól emlékszem csütörtökönként) a menedzsment leküldött valakit a konyháról, hogy egy hidraulikus prés segítségével csomagolja össze a szemeteszsákokat: a szerencsétlen munkásembert egy, fekete zsákokkal plafonig telt szoba fogadta; a zsákok nemegyszer kiszakadtak, és kiömlöttek belőlük a többnapos, üdítőkkel átitatott, rohadófélben levő szendvicsmaradékok. Meglehetősen büdös volt hát, a bakancs (vagy magas szárú cipő) kötelező tartozék: a padlót 1-2 centi vastagon borította a fenti katyvasz, ide-oda csúszkált az ember mondjuk egy fél marhahúson.
A zsákokat be kellett hajigálni a présbe (8-10 zsákot egyszerre): egy gomb megnyomásával a szerkezet beindult, a vasak tömöríteni kezdték a zsákokat. Olyan volt ez, mint amikor az ember a kezével összeszorít egy vízzel teli szivacsot – a lé minden résen folyik, néha spriccol, néha csak csordogál. De 20-30 másodperc alatt elkészül egy kb. 30 kilós bála; ezeket egymásra kellett tornyozni.
A McDonald's előírásai szerint ezután ugyanez a konyhakatona egy másik segítségével, egyfajta csúszdán kellett feljuttassa az utcára a bálákat: egyik lentről tolta, másik fentről húzta a szemetet. Tolni volt a rosszabb, mert esetenként bele lehetett hasalni abba a katyvaszba, melyről már beszéltem. Miután mindez befejeződött, a helység takarítása/felmosása következett.
A menedzsment ezután haladéktalanul visszavezényelte a szendvicsgyártó pulthoz a konyhást. Senki nem ellenőrizte, hogy bár kezet mosott, vagy a műanyag kesztyűt kicserélte-e az illető: megsúgom, én ezt nem tettem meg mindig. Számomra fontos, hogy a munkám után elégtételem legyen.
Ms. Red
Tengerentúli próbálkozásaim közül a legpiszkosabb munkának örültem a legjobban, mert akkor voltam a legszorultabb helyzetben, amikor ezt elvállaltam. Egy nagyon elegáns bankettszervező cég konyhájára vettek fel mosogatni. Igaz, csak heti 2-3 alkalommal volt parti, így nem kellett túl gyakran bejárnom, de ebből ennyi bőven sok is volt.
Tulajdonképpen nem lett volna semmi bajom a feladattal, kesztyűben, bekötött fejjel kellett az ételmaradék nagy részét levakarni az edényekről, aztán bepakolni őket a mosogatógépbe, majd kipakolni, szárítóba tenni, kivenni, és helyrevinni az irdatlan mennyiségű tálcát, tányért, evőeszközt.
Mivel a konyha hatalmas volt, és mindennek máshol volt a helye, a munka legnagyobb része súlyemelő- és tornagyakorlat volt, ami csak az első néhány alkalommal jelentett bármiféle kihívást, amíg megtanultam, mit hogy kell csinálni. Utána rutinná vált.
Az egyetlen momentum, ami megmaradt bennem, ami miatt piszkos munkaként tartom számon az ott töltött néhány délutánt, az a következő volt: a konyha egyik sarkát, ahova a mosogatnivalókat hordták, egy nagy polcos szerkezet választotta ketté. A szakácsokon kívül kétféle alkalmazott volt: a pincérek és a konyhai személyzet, vagyis mi.
A szakácsokkal nem sok dolgunk volt, maximum az elején, ha rossz helyre tettünk egy fazakat, akkor jól kioktattak, de a pincérekkel állandó kapcsolatba kerültünk, mégpedig a polcos akármin keresztül. Egyik oldalon ők, a másikon mi.
Ők siettek, beszaladtak a sok piszkos tányérral, sorban végigmentek a választófal mellett és egyenként a polcokra dobálták azokat, de úgy, hogy mindenféle ételmaradék fröccsent, repült, spriccolt arra, aki a másik oldalon szedte össze a mosogatnivalót. Ez az egy pici gesztus utalt csak arra, hogy az ilyen munkát nem kell méltósággal végezni, teljesen mindegy, hogy van ott valaki a másik oldalon vagy nincs.
És ami azt illeti, elcsodálkoztam rajta, hogy mennyire másképp állnak hozzá Amerikában a piszkos munka és a méltóság fogalmához. Legalábbis én azt láttam, hogy ha van egy állásod, akkor megbecsül a környezeted és a főnökeid sem viselkednek fölényesen, nem érzékeltetik veled, hogy esetleg csak egy takarító vagy, ameddig rendesen elvégzed a munkád és betartod a megállapodásokat.
A lényeg az volt, hogy jól menjen az üzlet: a menedzser, ha meglátta, hogy piszkos az ablaküveg (és éppen nem volt kit elküldjön, mert mindenki el volt foglalva), akkor a világ legtermészetesebb dolgaként megfogta a rongyot és megpucolta ő.
Mr. Magenta
Én amerikai diákmunkásként egy hónapig voltam a pokolban, amit Los Angelesnek hívnak. A munkakör: szállodai alkalmazott. Részletesebben: a városszéli hotel kinti takarítása volt a dolgom.
Ebben a munkaköri leírásban a szeméthordás és az úszómedence környékének tisztán tartása foglalta el a legfontosabb helyet. Csakhogy az első nap nem egészen így kezdődött.
Előttem egy brit csávó végezte ezt a munkát – azazhogy dehogy végezte, egész nap be volt szívva, pont ezért cserélték le – és iszonyat, mit hagyott maga után. A hotel hátánál lévő hatalmas konténert ugyan naponta ürítette a szemétszállító, de a srác nem fordított különösebb gondot arra, hogy a szemét bele is kerüljön a konténerbe. Ez azzal járt, hogy a földön jókora összevisszaságban tucatnyi szmeteszsák hevert, ráadásul többségük a konyháról származott. Azt hiszem, nem kell részleteznem L.A. júliusi időjárását és ennek hatását a kajamaradékokra.
Szóval az új munka a konténer környékének rendbetételével kezdődött. Ahogy megemeltem az első zsákot, uhhh... alatta fehérlett a nyüvektől. Harmincvalahány hús, rothadó ételek szaga, és nyüvek. Egész napom ráment, hogy feltakarítsam az udvart, az egyetlen kellemes pillanat egy guberáló bácsi érkezése volt, akivel megegyeztünk, hogy ezentúl hány órakor érdemes jönnie. A bácsi a beváltható üvegekből és műanyag palackokból élt, és nagyobb volt a napi bevétele, mint nekem. Elmesélte, hogy már hívták a hotelhez dolgozni ugyanebbe a munakörbe, de ő nem vállalta, mert utálja, ha valaki más mondja meg neki, hogy mit csináljon.
Nekem történetesen egy tíz éve illegalitásban élő mexikői nő mondta meg állandóan, hogy mit csináljak, tört angolsággal. Egyetlen dolog zavart: a kelet-európaiakat szerette, de semmi pénzért sem alkalmazott volna feketéket. Nem dolgoznak – fejtette ki minden lehetséges alkalommal.
Szintén a munkám része volt, hogy hetente háromszor takarítsam ki a hotel előtt parkoló hatalmas, cuccos Rolls Royce-t. A vicc ebben az volt, hogy ez valójában egy csillogó-villogó karosszéria volt, amelyből a motor rég ki lett szuperálva. Egyelen célja az volt, hogy rangosabbnak mutassa a hotelt. A munka kellemetlen része az volt, amikor a szélvédőjét belülről is le kellett mosni. Az ülések bőrhuzatai ugyanis valósággal megrothadtak az állandó melegben, aminek az autó ki volt téve, és iszonyatos bűzt árasztottak. Ráadásul ahhoz, hogy rendesen le lehessen mosni az ablakot, muszáj volt belehuppanni az ülésbe.
De ez az egész nem ettől volt igazán piszkos, hanem a munkaadóink módszerei miatt: a hotelbe nyárimunkára jelentkező kelet-európai diákoknak ugyanis kötelezően a hotelben kellett lakniuk, ráadásul a legdrágább szobákban. Mindenkinek külön szobája volt, és bizony jó sokba is került. Ezt természetesen a fizetésből vonták le. Soha nem fogom elfelejteni azt az orosz lányt, aki két hét munka után megkapta első fizetését. A szállásdíj levonása után 1 dollárt kapott kézhez...
Ms. Yellow
Tizenhét éves korom körül dolgoztam egy hónapig az egyik Kolozsvár melletti gyümölcsösben. A munka teljesen rendben volt: friss levegőn voltunk, mozogtunk, ami kell, ugye, a nyári vakációban, és lehetett almát, szilvát enni. Persze ellenőrzött körülmények között.
Ez volt az a része, ami miatt nem sorolom a kellemes emlékek közé ezt a munkát, pontosabban az, hogy szükség volt az ellenőrzésre.
Mert nagyon sok munkás kimondottan azért ment oda, hogy minél több gyümölcsöt beszerezzen a nyár végi eltevésekhez, vagy egyéb célokra. Pedig eleinte nemcsak enni lehetett, hanem mindenki hazavihetett minden munkanap végén bizonyos mennyiségű gyümölcsöt. De sokan visszaéltek ezzel, bödönökkel és hatalmas válltáskákkal jöttek. Folyt a szervezkedés, mikor dél körül a "páza" lelépett egy csajszival árnyékosabb helyekre.
Aztán ez oda vezetett, hogy munka után végignézték mindenkinek a táskáját. És megmondták, hogy kár a fáradtságért, úgysem tűrik el a lopást. De hiába: voltak, akik már a ruhájukba dugtak két kiló almát, gondolván, hogy nem tűnik fel, vagy most az egyszer szerencséjük lesz, és szemet hunynak fölötte.
Azzal telt el mindig egy csomó idő, hogy mielőtt visszavittek volna a dombról, mindenkitől elkobozták a több kiló gyümölcsöt és veszekedés, alkudozás, fenyegetés folyt minden egyes nap.
A legrosszabb pedig az a viszony volt, ami kialakult a gyümölcsszedők és az ellenőrök, főnökök között: az előbbi az utóbbit felfuvalkodott, gonosz, ingyenélő hólyagnak tekintette, akit ha lehet, meg kell próbálni átbaszni, az utóbbi az előbbit pedig semmirekellő, megbízhatatlan, sunyi népségnek, akivel mindig vigyázni kell. És sajnos nem is teljesen alaptalanul.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
