2026. november 7. szombat
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Kamaszkori mulatságok

Simó István önéletírása 2002. április 23. 16:27, utolsó frissítés: 16:27


Cserkabala

Kedvenc játék volt vasárnaponként a cserkabala. Ezt is a kamaszkorbeliek játszották. Összegyűltek egy csűrkertbe -- a csűrkertek tavasszal-nyáron kopaszok voltak, ott nem termeltek semmit, a majorság járt ott. Csináltak egy jó erős karót sima fából, meghegyezték, hasogató bottal jó erősen beleverték a földbe, felálltak a tehénfejő székre, -- ezt legközelebb lehetett kapni a pajtából -- honnan nem érték fel a cövek tetejét, addig ütték, amíg nem mozgott. Belehúztak egy bakarikát (a tengely fejébe használják, mikor a kerék feje nincs olyan széles mint a tengely, s a tengelyből nem vághatnak ki, mert ha esetleg más kereket kell beletenni, szélesebb az ostora -- mert a kerékfejet kerékostornak is mondják, -- akkor nem fér bele a tengelybe, így inkább kipótolják. Egy régi keréknek a fejit levágják vagy a cserefa oldalán vannak olyan vak bogok -- valamikor ágat vágtak el az oldaláról, a csönköt a fa beforrta, de ha levágják, a közepe üres -- ilyenből csinálják, ez a bakarika.)



Erre még reatesznek egy tángyérkarikát (ezt is a tengely végébe használják, a lőcs mellett -- könnyebben forog a kerék), ekkor a tetejét megkenik degenyeggel, belehúznak egy kereket -- a hosszabbik ostorát alól -- akkor reakötnek egy nagy kötelet, (ezt a kötelet szénahordó szekéren használják és az erdőről mikor ágat hoznak, ágat fát kötni.) Minden háznál kettő van, egy az egész vágás szekéren, egy a szín alatt, a csűrbe felakasztva.


Amék jobb, améket könnyebben kapják, rea urukolják az alsó felére, megbogozzák, ne forogjon az urok, hajtsák kereken a kereket, amíg a kötél föltekeredik, akkor egy gyermek felül a kerékre, a lába közé fogja és a kezével belekapaszkodik a kerék fejébe, a kötél végét három-négy jó nagyobb gyermek megfogja, elkezdik húzni, futni ahogy csak tudnak. Az a kerék a cövekbe kezd sebesen forogni, az illető gyermek, amék rajta ül, elszédül, rendszerint még megháborodik, hányni is kezd, a sebes kereken forgástól. Mikor leszáll, szédeleg, hányik, a többi kacagja.

Vannak hősök, van aki egymás után kétszer-háromszor is fölül: ez már nagy hőstett. Legtöbbször a keréknek a felső fele is degenyeges, a szép tiszta ing, harisnya összedegenyegesedik, olyankor mossák szappannal, hideg vízzel, nem mer az illető degenyegesen hazamenni. Ezt nevezték cserkabalának, de már rég kiment divatból, a mai gyermekek nem is hallottak róla, ha le nem írom, még a híre is elenyészik.


Gorzsmalom

Tavasszal mikor kijőnek a cserebogarak, nálunk gorzsnak hívják -- a szarvasbogarat hívják cserebogárnak, -- a gorzsakat is az énekbe cserebogárnak hívják, mikor fejér cserebogár, sárga cserebogár, de egyébkor csak gorzs. A lárvája csimasz, erősen kártékony állat. Minden harmadik évben jőnek elő, azt szokták mondani, mikor sok a gorzs, jó törökbúza termés lesz. Ennek az a magyarázata, kijönnek a gorzsok, nem pusztítanak a földbe. Sokszor a csimaszok még a füvet is kirágják, megtámadják a pityókát, nagy kárt tesznek benne, mikor szántnak az ekék, a varjak szedik össze a barázdákból. Ha kifordul a csimasz, megfeketedik a napsütéstől, elpusztul, nincs ereje visszabújni a földbe.

Megtámadják a fákat. A cserelapit szeretik a legjobban és a bükkfalapit. A cserefákat sokszor teljes kopaszra lerágják. Szeretik a bükkfát, a szilvafát, még a szőlőt is megtámadják. A fán a gorzs megpárzik, visszabújik a földbe, tojik, lerakja lárváját és .... harmadik évbe újból kijő. Sokan szedik: megrázzák a fát, lehullnak és megforrázzák, a majorságnak adják.



A gyermekek gorzsmalmot csinálnak, egyiknek leveszik a szárnyát, egy fácskát beleszúrnak a földbe, egyik gorzsnak elcsípik a lábát a combjánál, a töviset átalszúrják a levett szárny egyik szélén és föl, a gorzs elcsípett lábának a combjába felszúrják. Egy másik tövissel a pálcika tetejébe beleszúrják a letépett szárny másik végét, kereken megforgassák, a gorzs elkezd repülni, de csak kereken tud. A combjánál fogva a tövissel oda van kötve a pálcikához, mikor jól megindul, fölszúrják a pálcikát, olyan súlyosan megyen kereken, alig látszik, de forog erősen. Fél órát is elmejen. Ha megáll, újból kiveszik a pálcát, megkanyargassák, újból megindul. Sorjába sokat csinálnak. Úgy zúgnak, mint a malmok, azért mondják, gorzsmalom.

Ősz felé, nyár végén előjőnek a sarjúgorzsok. Azok olyanok, mint a tavasziak, csak sokkal kisebbek és csak kevés van belőle, kevés ideig is tartnak.


Szivárvány-mesék

A szivárvánnyal is meg volt gyűlve a bajunk. Szentül hittük, ha átbújunk alatta, a fiúból lányka, a leánykából fiú lesz. Sokszor olyan közel látszott, mondták: na az egyik szarva a patak, hol a másik? Mindég valami kútnál kezdődik, mondták, onnan szípja a vizet a szivárvány. Próbáltuk olvasni meg, hányféle színe van. Mikor olyan közel látszott, futtunk, hogy bújjunk átal, hallám, igaz-e a változás, de ez csak olyan volt.

Mikor láttuk futni a mezei nyulat, mondták az öregek, ütni kell a térgyünket és a nyúl megáll. Akárhogy üttük, nem akart megállni. Olyankor mondták, még jobban kell ütni, kővel kellene megpróbálni. A térdünket jól elvertük, a nyúl elfutott, mégis hiába futtunk, a szivárvány is mindég tovább ment, nem sikerült soha átbújni alatta.


Eprészőben

Nagy élmény volt a gyermekek számára az eprészni menés. Rendszerint vasárnapra esett. Már szombat délután összebeszélt a szomszédság, lányocskák, legényecskék, honnan lesz az indulás hová, és milyenkor. Az eper az erdőn vágterkbe terem, erdei eper úgy is hívják, szamóca, korán kellett menni, virradat előtt, vagy mikor alig virradt.



A csapat négy-öt személyből áll. Az egyik fölkel, hívja a többit. Olyan korán nincsen étel. Egy darab, falun úgy mondják, egy sorkalat kenyeret beletesznek egy kantáros fazékba, pléhfazékba: úgy hívják kantáros fazék. Máma a falunak 10%-a sem tudja, hogy nem ez a kantáros fazék az igazi kantáros fazék. Egy fülű cserépfazék volt, fedője is volt, nádból kantárt fontak, abba hordták. Olyan volt a kantár, mint a mai nylon neccek, csak vastag volt a fonás, meg akkora volt, hogy a fazék jól álljon pontosan benne. Tehát ez volt a kantáros fazék. A mostani pléh mázas fazakakra erről ragadt rá a név.

Egy módszer, hogy a fazék tele legyen: a leánykák kiöntötték az epret az ölükbe, a karincájukba, a fazekat megtöltöttük eperlapival, addig jól belenyomogattuk, hogy mikor visszatöltöttük az epret, halmozva volt a fazék, lehetett indulni haza. Csak akkor volt baj, mikor Anyánk kiborította egy tálba az epret. Ilyenkor jól esett otthon az ebéd, ki voltunk éhezve. A lapiért nem volt baj, mert ha eccer nincsen, nem lehet szedni, és a szüleink is ezen átolestek annak idejébe.

Úr napján még mentünk eprészni. Ez olyan nap: az unitáriusok nem templomoznak, de nem kapának, illetve nem kapáltak, most már kapálnak. Azelőtt is, egyik faluban kapáltak, a másikban nem. Dolog sokkal több volt ezen a napon, kaszálni lehetett, azt szabad volt, az asszonyok ilyenkor gyapjat mostak, juhot nyírtak, az emberek már azelőtt két héttel a házi dolgokat tették el azzal a gondolattal: majd Úr napján megcsináljuk. A katolikusoknál nagy ünnep, mennek templomba is.

Ilyenkor a tavaszi-nyári éghajlatnak van egy mozdulatja, a tengerek levegője és az északi sarki déli levegő találkozása. Rendszerint erős idő van, dörgés, jégeső. A tudósok is elismerik ezt a népi a hagyományt, meg tudják magyarázni. Eprészni is szoktunk menni, ilyenkor inkább lehetett kapni. Felnőttek is jöttek vezérelni, messzebb mentünk. Volt aki hétköznap megkockáztatta, szerda-csütörtökön, mert vasárnap akárhogy leszedték. Ha jó idő van, három nap alatt érik elég eper, ilyenkor nem kellett lapit tenni a fazékba, van eper. Otthon cukorral vegyítik, puliszkával elsőrendű eledel. Vannak a szegényebb sorsú asszonyok, cigánynék, mindennap mennek, árulják literibe. Ahol nincs gyermek megveszik, szívesen adnak érte lisztet, szalonnát.

Elindultunk tehát a kantáros fazékkal, benne a sarkalat kenyérrel, mezítláb. Az divat is volt de muszáj is volt, mert a lábujjkánkról le volt ütve a bog egyről-kettőről, legtöbbször harmatosan letettük a bakancsot, úgy megszáradt, kopogott, fölhúzni nem lehetett. Elég hűvös volt reggel, de mentünk gyorsan, menet közben meg majszoltuk a kenyeret. Mikor az utolsó mezei kútnál mentünk el, kimostuk a fazakat, mert ha kenyérmorzsa maradt benne, ettől megéledt az eper, a kenyérmorzsa kovászos. Elértünk a vágtérbe, megoszoltunk, kezdtük szedni. Nagy fazakat nem mertünk vinni, mert volt egy közmondás: Nagy kászúval mentek a híres eperre és üresen maradt a kászú.

Sokan nem tudják, mi az a kászú. Mikor a fazakak megtelnek és véletlen sok eper van, olyankor a rakottya fűzfa héját lerántják, összefordítják, tövissel átalszúrják, olyan mint egy lant kolomp, amit a juhokra kötnek, fület is tesznek héjból tövissel. Lehet kisebbet-nagyobbat csinálni. Ha nagy kell, vastagabb fát hántanak meg, hanem vékonyabbat. Igaz, az a fa kiszárad. Olyan mint egy szatyor, jól áll benne az eper, a sima fele van belül. Olyankor is csinálják, ha nem hazulról ment valaki eprészni, csak fáért vagy egyéb ügybe jár, meglássa a sok epret, hamar kászút csinál. A havason a fenyőfaszurkot is kászúba szedik, úgy hívják kászú szurok, annak megvan a méretje, mind egyforma. Ezelőtt falun is árulták a kászú szurkot szappan főzni, orvosságnak vették.

No, de ritkán kellett kászút csinálni, mert rendszerint vasárnap erősen sokan voltak, nem jutott eper és a nagyobbak szüntelen elégedetlenkedtek: Itt nincsen! Elég éretlenek, menjünk tovább! Ők tudnak egy vágatot. Ott sem kaptunk, mentünk tovább. A szederinak össze-vissza karmolták a lábunkat, egy-egy fatövis beletörött valamék lábába, ki kellett venni.

A leánykáknak akadt biztostű. A szoknya hasítékánál össze volt akasztva, vagy valamék gyermeknek gombostű volt a kalap pántlikájába, direkt erre végre. A szamártövis, az nem igen ment bele, olyan vastag volt a talpunk. Ha a tövis nem volt rothadt, kijött könnyen. Egyik átalszorította a bőrt, hogy ne érezzen, a másik fútta a hideg levegőt, szintén fájdalmat csillapítani, a másik a tűvel kiásta. Ha rothadt volt a tövis, nem lehetett feszíteni, a teteje törött le, a többi fele maradt benne. Améknek a kezébe volt a tű, nagyokat köpött oda, ahol a tövis volt és a fersinge aljával törölte. Ügyelni kellett, úgy piszkálni, a vér ne induljon meg, mert ha megindult, lepte bé a likat, nem lehetett látni a töviset. Ha véletlen mégis a szamártövis ment bele, az fémlett, azt könnyű volt kivenni. Ha a rothadt tövis mégis benne maradt, egész nap sántikált az illető, itthon beretvával lemergették a vastag bőrt, erősebb cigány tűvel estek neki, ha akkor sem, éjjelre nyúlhájat tettek rá, az kihozta. Ha nem volt nyúlháj, megkőtt és a méreggel kinyomták.

Amék ott az erdőn kijött, a vért jól ki kellett szorítani, esetleg szájjal kiszípni. Ha sarlóval vagy kapával elvágtuk a lábunkat a mezőn, húgyos fődet köttek rea, hadd fertőtlenítse, az volt a legelső. Ha otthon, pókhálót a sebre, állítsa el a vért. Sokszor az ilyen balesetekkel is megkéstünk, megéheztünk, nem telt a fazék, eszünkbe jutott, otthon eddig meg van készülve a jó csirkepaprikás, de üres fazékkal hazamenni szégyen volt. Veszekedtünk: -- Te voltál a hibás! Elcsaltál! Ahol előbb voltunk több eper volt! -- Olyan gyermek is volt, elmaradt a többitől, elvesztette az utat az erdőbe, megéhezett, kenyér nélkül, szárazon, mind megette az epret a fazékból. Olyan beteg lett: a testét valami vörös csomókák kihányták, éltébe soha sem tudott, nagy korában sem, epret enni, ha megette, hányták ki a testét a csomókák.

Hétköznap azért van több eper, mert falun sok a dolog, nem mennek eprészni. A havasokon is hallottam terem, a piacra is viszik, még export is van eperből. A havasokon nagyba gyűjtik. Tehát gyermekeknek nagy élmény az eprészés.


Gombászáskor

Mikor elérik az eper, kezdődik a rókagomba. Különösen, mikor esős idő van, akkor szeret teremni. Mikor ess az eső, egyebet úgysem lehet dolgozni, a férfiak, gyermekek ellépnek egy kosárral, áltájába mennek az erdőn, kinek hogy van szerencséje. Erdő szélen, cserefák alatt, napos helyen nő a keserűgomba. Ez fejér, ha eltörik, mint a tej, olyan jő ki belőle, eztet csak sülve eszik. Mikor nyárba az erdőn vagy az erdőhöz közel csinálják a szénát, jó tüzet tesznek, legyen sok szén, délbe sütik a keserűgombát. Egy-egy fiatal jó kúpos, megtöltik túróval. A túros gomba nagyon finom, csak sok víz kell utána, erősen szomjas az ember. Ha csak reája akad az ember a keserűgombára kosár nélkül, egy vékony vesszőt meghegyez, abba belehúzza a száránál fogva, úgy viszi haza, mint egy koszorú hagymát. Ez az erdőn a legfőbb gomba, ez a kettő: rókagomba és keserű. Még szedik a szegfűgombát, kékhátút, őzlábút, vargányát, de a vargányát nálunk nemigen ismerik. Aki jól ismeri, abból lehet télire megszárítani levesnek.

De a gombászás elég kényes mesterség. Minden gombának van egy hasonmása, ami mérges, alig lehet kiválasztani, de minden szülő, kivétel nélkül, erre nagy súlyt fektet, hogy a gyermekét kitanítsa, mék a mérges gomba. A jelszó: akárhogy dicséri valaki, amíg száz százalékig nem vagy megbizonyosodva, ne foglalkozzál vele! Mégis fordult elő gombamérgezés, még haláleset is. A szomszéd faluba a piacon is árulják, de nálunk az erdőről csak ezeket szedik.

Tavasszal van a tövisalja gomba, az erősen finom, olyan kerek válúkba terem a kaszálókba, hegyek oldalán. Vannak kisebb-nagyobb, egész kerek, vagy félkörök. Ott a körbe a fű dúsabb, feketébb, de pont a kör mellett egy négy ujjnyi helyen kopasz a föld, semmi nem nő ebbe. A kopaszos földből jön ki sűrűn a tövisalja gomba. Gyorsan nő, ma leszedik, holnap már újból van elég, de ez is csak esős időbe. Még fák alatt is terem, ahol előzőleg juhok ganéztak, erősen kövér a hely. Tavaszi szántáskor tojással megrántva jobb a csirkehúsnál.

Van még a csiperke. Ez is volt ganés helyeken. Őősszel terem, finom szagú, sülve, rántva mindenképpen jó. Mesterségesen is termelik, pincékbe, lóganéba vannak gombatenyészetek, de nálunk ele magától is elég terem. Van még a pisztirisz gomba, fán terem, nálunk ritkán, diófán, mindenki nem is ismeri. Ezelőtt hozták a havasról, árulták a havasalji népek. Nálunk csak ritka eset, mikor lehet kapni. Tehát a gyermeknek el kell sajátítani, mék a mérges gomba, eztet továbbadni az ő gyermekének, ez a főbb mozzanata a gombászásnak.


Köményszedőben

Vasárnap szoktunk menni kömény szedni. Kaszálás előtt sokszor a fűbe a mezőn szedik, de ez is kényes dolog. A határpásztor megszólítja, mert a nagy füvet, ha összeuszkálják bajos lekaszálni. Jó nagy bokrokban terem. Ha összekötik, otthon a kertkaróba húzzák, száradjon meg, ha megszárad, kidörzsölik, gyógyszernek is beveszik, a piacon pálinkáspohárral árulják. Falun jó a köményes pálinka: megfőzik a köményt, a levét összevegyítik égetett cukros pálinkával, finom íze van. Levesnek is főzik. Amék asszonynak bubája születik, a szomszédasszony, komaasszony legelőbb egy jó köményes levet viszen a beteg asszonynak, jól megjárja a hasát. A kicsi gyermekeknek is főzik. Ha fáj a hasuk köményes vizet adnak, jobban járja a szél.

Ha valamék leány teherbe esik, a legénynek kiabálják a mezőn:
-- Köményt szedtél-e hé, né mennyi van itt. Rendezd bé magadat köménnyel, úgy hallik, szükség lesz! -- Az ügyes gazdasszonyoknál 8-10 bokor a legkevesebb, kell legyen a karóba húzva.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS