Tunézia, az ezer szálloda földje
Bakk-Dávid Tímea
2008. április 14. 09:28, utolsó frissítés: 2008. április 11. 12:48
Az alkudozás a nőnemű vevőkkel egy idő után elkerülhetetlenül erotikus jelleget ölt; ilyenkor derülhet ki például, hány tevét ér az illető a helyi árfolyamon.
Afrika északnyugati csücskének tengerparti turistaparadicsoma első látásra felülmúlja az előzetes várakozásokat.
Tükörsima utakon megfelelő mennyiségű útbaigazító jelzés, településnevek nemcsak arab, hanem latin betűkkel, nyugati turisták tízezrei saját vagy helyben bérelt nyugati autókkal, és végeérhetetlen szállodasorok: ezzel szembesül az „európai”, aki Monastir, Tunisz, Hammamet, Nabul környékét szemelte ki úticélként.
A Kolozsvár-Monastir távot a Nouvelair járatán tesszük meg; már a gépen feltűnik, amikor stewardessek helyett magas, jóképű, olajozott hajú fiúk tüsténkednek, hogy olyan országba érkezünk, ahol a dolgozó nő fogalmát nagyjából a szobalány és a takarítónő fedi.
Az alacsony presztízsű szakmákban a szállodákban is csak nők dolgoznak – a pincérek, szakácsok, séfek, mixerek, recepciósok viszont szinte kivétel nélkül férfiak.
A szobaajtón halkan kopogtató, lehajtott fejű, alázatos szobalányok és a hall mellékhelyiségeit takarító női alkalmazottak az állukig be vannak bugyolálva, csak az arcuk látszik. A ruhájuk is semleges, minden kihívó jellegtől mentes pasztellszínű.
Ezzel szemben a pasik büszkén feszítenek a paszományos, bordó vagy narancssárga, aranyozott gombos szállodai egyenruhákban. Ugyanígy egyenruhát hord kendő nélkül az a kevés rendőrnő vagy reptéri női alkalmazott, akit láttunk – jogaik ugyan papíron garantáltak, ám a tunéziai férfiak csípős megjegyzéseit nem kerülhetik el.
Jázmin és kék-fehér
Yasmine Hammamet az egykori Hammamet nevű, kis halászfalu teljesen kiépített turistaparadicsoma vidámparkkal, hangulatos teázókkal, kávézókkal, éttermekkel, rengeteg szállodával és az új medinával, ahol az óvároshoz hasonlóan rengeteg sikátor és kis bazárok várják a látogatót.
Az országban egyébként majdnem minden épület egységesen fehér, gyakori a kék ablak- és ajtókeret (nemcsak Sidi Bou Saidban, ahol minden egyes kapu és erkélykorlát is kék színben pompázik). Még a Kelet-Európában giccsesnek ható, túlcicomázott, oszlopos-erkélyes-kupolácskás újgazdag házak láttán sem borzad el a szemlélő.
Itt valahogy szépen belesimulnak az épített környezetbe, talán éppen azért, mert építőik mellőzték a bugyirózsaszín és a rikítózöld festék mértéktelen használatát. Egy ál-lőrésekkel és bástyákkal tarkított giccset is feldob a rengeteg – természetesen valódi – pálmafa.
De nemcsak a szállodák környéke vagy a gazdagok palotáinak óriási kertjei vannak teleültetve: a zsebkendőnyi udvarokon, gyakorlatilag minden kihasználható helyen növényzet van. És a fa drága kincs: nem is használják építőanyagnak, minden kerítés kőből, betonból vagy téglából van (természetesen mindegyik fehérre meszelve).
Az ország jórészt a turizmusból él – illetve ennek járulékából, a szuvenírként eladható kézműves termékek gyártásából.
A hotel egyik „animátora”, azaz a vendégek szórakoztatásáért felelős, közös foglalkozásokat szervező alkalmazott szerint a bazárok boltosai öt-hatszáz dinárt keresnek egy hónapban – azonban semmiképp sem akarta elárulni, ő maga mennyit kap. Az átlafizetés ennél jóval alacsonyabb, 250-300 dinár között mozog.
Alkudozás a medinában
A régi medina bazárdzsungele külön világ. Mintha labirintusba lépnél, magas épületek között pici, keskeny sikátorokon, boltok, sátrak, pultok, műhelyek, focizó gyerekek és nagy hévvel alkudozó párosok között evickélsz keresztül, az elején még abban reménykedve, hogy a végére érsz a bazárnak, és előbb-utóbb kiismered az utat.
De amint áthaladsz a boltíves kőkapun, és azonnal tízen sereglenek köréd, és hol ide, hol oda lépsz be árut mustrálni, engedve a mi fogalmaink szerint már-már tolakodóan erőszakos invitálásnak, egy idő után felhagysz minden reménnyel.
A kereskedő legalább hét-nyolc nyelven tud egy-két szót, mondatot.
A tunéziaiak általában véve is sok nyelvet ismernek: az arabon és a francián kívül sokan tudnak jól németül, de angolul sem adnák el őket. A kereskedés pedig nemcsak biznisz számukra, hanem életforma.
Megfontolandó a figyelmeztetés, hogy kötelező alkudni: a kiindulási árat legalább egyharmadára le is lehet nyomni, csak türelem és lélekjelenlét kell hozzá. Első nap szó nélkül kifizet az ember 8 eurót egy kendőért, aztán verheti a fejét a falba, hogy 5 dinárért kettőt-hármat is vásárolhatott volna – igaz, nem pontosan olyan jó minőségűt, de akkor is.
Mivel az árak nincsenek kiírva, a kereskedő gyakorlatilag a vevő személyéhez szabja a kiindulási összeget. Ha úgy ítéli meg, hogy az illető meglehetősen fizetőképes, akár háromszorosát is mondhatja annak az árnak, amit egy olyan vevővel közölne, akiről ránézésre, öltözéke, kora, viselkedése stb. alapján úgy találná, nincs éppen olyan sok pénze.
Fontos koreográfiai elem, hogy mikor megtudja, a vevő milyen országból jött – elmondja, hogy az x állam polgárai neki különösen kedvesek, ezért számukra speciális árat ajánl.
Ilyenkor szokás bedobni azt a pár mondatot is, amit a kereskedő felszedett valahonnan az illető nyelven: „szeretlek”, „jó napot”, „nem szélhámos” (igen, ezt mondta egyikük magyarul).
Az alkudozás a nőnemű vevőkkel egy idő után elkerülhetetlenül erotikus jelleget ölt; ilyenkor derülhet ki például, hány tevét ér az illető a helyi árfolyamon.
Egy társnőnk személyét 35-45 tevére taksálták, egy másik lánynak egyetlen szeme megért volna a kereskedőnek száz bőrtáskát.
Természetesen a vevő személyének felmagasztalása, hiúságának birizgálása az elsődleges cél, ám emögött mindig ott lapul valami egyéb. Minden kereskedő csábító is egyben, ez viszont néha sebezhetővé teszi alkudozásban edzett lelküket: kiesnek a kereskedőszerepből, és – ha csupán egy aprósággal is – megajándékozzák a vevőt szép mosolyáért, hajáért stb.
Hódítók földje
Flört az étkezőben, a tengerparton, az utcán, a bazárban, a kávézóban – a helyi férfiak valóban kétségbeesetten próbálnak nőt akasztani maguknak.
A harmincas éveiben járó bárostól a zöldfülű pincérig mintha minden tunéziai arról álmodozna, hogy sikerül meghódítania valamelyik nőnemű turistát – ez végül is érthető igyekezet, ha azt nézzük, hogy a helyi közösség konzarvatív muzulmán társadalma enyhén szólva nem tolerálja a házasság előtti szexuális kapcsolatot.
A házassághoz pedig kell némi tőke is, így ha az önmegtartóztatás már igen nehezen megy, az arab férfi az állami pénzből fenntartott bordélyházba látogat, vagy a már említett módon próbálkozik a „szabad” európai nőknél. Valószínűleg igen kis hatásfokkal.
Félsiker már az is, ha legalább arra ráveszi a kiszemelt prédát, hogy valahol találkozzanak – erre a találkára a csábítás tárgya természetesen kísérettel érkezik, és mindenki mosolyogva semleges dolgokról dumál.
A csábító ennek ellenére megpróbál a nő közelébe kerülni, és valamiképp mégis személyes beszélgetést kezeményezni – kapóra jön például, ha olyan ismernek olyan közös nyelvet, amit az asztaltársaság más tagjai nem értenek. És nagyjából ennyi, amit elérhet – de újra meg újra próbálkozik.
Több lehetőség nyílik ismerkedésre a helyi diszkóban, ahol táncolni és alkoholt fogyasztani is lehet, no meg megtáncoltatni a lengén öltözött spanyol, olasz, francia vagy más nemzetiségű lányokat.
A csábító adott esetben azt is sikerként könyvelheti el, ha ráveszi a nőt: készítsenek közös fényképet, amelyen összeölelkezve láthatók. Ez mindenképp fontos trófea még akkor is, ha a fotó nem kerül a birtokába, tehát utólag nem lehet megmutatni a haveroknak.
A tunéziaiak mindenhol ismerkednek: utcán, üzletben, vendéglőben, tengerparton. Nem akadály, hogy éppen pincérként vagy bárosként kiszolgálják a vendéget, semmi szakmai összeférhetetlenséget nem látnak abban, hogy találkát javasoljanak az illetővel, miközben éppen telitöltik a poharát a zseniálisan finom tunéziai vörösborral.
Ilyen körülmények között már harmadik naptól meg sem lepődik az ember, ha például a tevegelésre történő alkudozásnál leengedik ugyan az árat egy dinárra, de ezt meg kell toldani egy csókkal.
Látnivalók
Afrika, mégis 20 foknál nem igazán van több, a Nap el-elbújik az áprilisi felhők mögé, a langyos szellőből néha metsző szél kerekedik, nem csoda hát, hogy a hotel belső udvarán kevesen napoznak, s még kevesebben fürdenek a jéghideg vízben.
Ezért ha áprilisban látogat az ember Tunéziába, nem esik abba a kísértésbe, hogy mondjuk Karthágó romjainak meglátogatása helyett szétfolyjon a parton és naphosszat bámulja a Földközi-tengert.
A minden szálloda számára külön fenntartott partszakaszon napozószékek, napernyők s általában a hotel saját kihelyezett bárja várja a fürdőzőket – ott-tartózkodásunk alatt azonban kevés alkalom volt mindezt kiélvezni. Mivel a tenger valószínűtlen kékje a szálloda nem födött úszómedencéjében is visszaköszönt, a bátrak kipróbálták – a nagy többség azonban a meleg vizes, benti medencét részesítette előnyben.
Egy kétnapos szaharai kirándulás ára 110 euró volt, a tuniszi fővároslátogatás 40 euró – mindezek az árak a szervezett kirándulásokra vonatkoztak, ám ha egy kicsit érdeklődött az ember, mindjárt talált jobb ajánlatokat is.
Lehet például autót bérelni, fejenként 20-25 dinárból így kijött az utazás benzinnel együtt, így már csupán a karthágói belépőre kellett 8, illetve a tuniszi Bardo múzeumban 7 dinárt fizetni beugrónak.
Próbálkozom a sajtóigazolvánnyal, a román milliárdos, George Sebastian villájába be is engednek ingyen, de mindenhol máshol nemzetközi diákigazolvány kellene.
A Bardo múzeum a volt királyi rezidencia épületében működik, az egykori hárem termeiben például meg lehet tekinteni a hölgyek viseletét, frizuráit, ékszereit; őskori leletektől az etruszk, görög és római kultúra kincseiig minden megtalálható benne. A legimpozánsabb a mozaikgyűjtemény.
Karthágó ezek után csalódást okoz, hiszen a rómaiak jó munkát végeztek, amikor földig rombolták a punok városát.
Szinte semmi nem maradt ebből a korból, a múzeumban is túltengenek a római kori emlékek.
Hannibal népére csak sírokból előkerült ékszerek, illetve néhány kis szobrocska emlékeztet.
Fotók: Antal Erika, Bakk-Dávid Tímea
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
