Olyan depi vagy, mindjárt öngyi leszel
B. D. T.
2007. november 14. 10:12, utolsó frissítés: 2007. november 13. 19:41
Maradj távol a tömegtől – az emók szerint ez a legfontosabb, ami megkülönbözteti őket a többiektől. Lásd a Brian élete-jelenetet, mikor a tömeg egyszerre üvölti: mi mind egyéniségek vagyunk!
Az emo megnevezés az emotional (érzelmes) szóból jön, eredetileg egy zenei stílust neveztek így. A hardcore ellenirányzataként az emocore zenekarok dallamosabb zenét, érzelgősebb szövegeket nyomtak.
A mozgalommá válás elsősorban az internetnek köszönhető: a fekete sminket, körömlakkot, asszimetrikus frizurát viselő, többnyire tizenéves fiúk-lányok közösségi oldalakon, YouTube-on, blogokban adnak hangot világfájdalmuknak, és tárgyalják meg úgy mellesleg a legújabb stíluselemek emósságának mértékét.
De az, hogy milyen zenét hallgatnak, már nem annyira releváns. Vannak köztük metálosok, alterosok és punkzene-kedvelők is.
Az önértelmezés szükséglete a kamaszkor velejárója, ez nagyjából századok óta így működik, csak eddig másképp hívták, és nem építettek egész ideológiát a nárcizmus, a szélsőséges hangulatváltozások és indokolatlannak tűnő búskomorság jelensége mögé. Most megkaptuk. De jó hír, hogy
ki lehet belőle nőni, mint a 28-as farmerből.
Voltaképp egy emót az tesz emóvá, hogy ekként definiálja magát, továbbá nem annyira dühös, mint inkább szomorú a társadalmi igazságtalanságok miatt. Vagy csak egyszerűen annyira depi, hogy mindjárt öngyi lesz. Az emo akkor dühös, ha egy általa divatemónak vélt társával szembesül, illetve ha az anti-emók feldühítik.
Ugyanis nagyon sokan gúnyolódnak az őszinte érzelemkitörés jelének szánt, de valójában színpadiasnak és erőltetettnek ható gesztus-, téma- és kifejezéskészleten.
Mint egykor Werther, úgy szenvednek ezek a szegény 21. századi, jóléti társadalmakban élő tinik, csak épp a romantikusokkal ellentétben nem valószínű, hogy maradandó irodalmi-filozófiai alkotásokkal írják bele magukat az eszmetörténetbe.
De ne legyünk igazságtalanok: annyi történik, hogy újrafelfedezik, és
egy átlagos tini műveltségi szintjén
tematizálják az egzisztenciális kérdéseket. Csak annyi a probléma, hogy már előre meg is van az emóhű válasz: az élet szar. Aki más következtetésre jut, az már nem is igazi emo.
A nagy kérdés most már az, hogy honnan tudható: valaki valóban emo, vagy csak emóként viselkedik? “Hope Is Emo. The Words Are Dying” – egy YouTube-os provokáció bebizonyította, hogy a határ nem is olyan egyértelmű.
Standard fekete emo-look, óriáspiercing. Nem tudom, az ékszer miatt tűnik-e így, de a szavak tragikus halála felett érzett bánatát a kamerába elsíró csaj hangja el-elcsuklik. Mintha selypítene is. A YouTube-videóra rengeteg komment és videókomment is érkezett, amelyek radikálisan két táborra osztják a közönséget: az egyik álláspont szerint a csaj
igazi emo-performance-ot nyomott le,
megmondta a tuttit. A vájtfülűek beleborzongnak a kérdés filozófiai-szemiotikai mélységeibe. Magyarán: megkapta a minőségjelzést, ezentúl senki nem kérdőjelezi meg emóságát.
A másik tábor röhög, nyerít, csapkodja a térdét, vinnyog és levegő után kapkod, megjelennek a “The Words Are Dying”-paródiák, a vájtfülűek pedig beleremegnek a filozófiai-szemiotikai álmélységek leleplezésének élvezetébe. Aztán kiderül az is, hogy már az eredeti videót is az anti-emók készítették.
Tagadhatatlan, hogy az undergroundként induló, “a társadalom” kötelezettségeit és szabályait visszautasító zárt közösségek előbb vagy utóbb azzal szembesülnek, hogy divatjelenséggé válnak. Bár jól körülhatárolható, saját ideológia- és szabályrendszer jellemzi őket, a stílus az, ami voltaképpen megkülönbözteti őket a mainstreamtől és más szubkultúráktól.
És mivel a stílus – értem ezalatt a ruházatot, hajviseletet, kultúrfogyasztói magatartást – könnyen másolható, előbb-utóbb megjelennek a replikátorok. Így lesz a partikulárisból általános, a rendhagyóból normaszerű, az egyénieskedésből tömegideológia. Ezt tragédiaként megélni pedig annyit jelent:
túl komolyan veszed önmagad.
Mégis, van némi remény arra, hogy életképes és – ami a legfontosabb – szórakoztató és eredeti alkotásokat ihlessen e szubkultúra.
Pon és Zi, a két kicsi képregényfigura nemcsak hihetetlenül népszerű emók és anti-emók között, de készítője, a 19 éves azuzephre roppant sikeresen
ötvözi a kötelező önsajnálatot az öniróniával,
az érzelgősséget a humorral. Pon és Zi egyszerre dekadens és gyermekien ártatlan, gonosz és érzelmes; a jelenetek többnyire az emberi kapcsolatokról, a szerelemről/szeretetről és annak sötét oldalairól szólnak, humoros megvilágításban.
(A két, jellemzően semleges nemű emo-karakterről készült rajzokat milliók gyűjtik, és mivel a szerző honlapján már nem elérhető mindegyik alkotás, a rajongók saját oldalt készítettek, ahol 51 rajzot gyűjtöttek össze.)
Pon és Zi nem tököl az emo-ideológián, és mivel képregényfigurákról van szó, nem vádolhatjuk őket színpadiassággal sem. Pon és Zi néha morbid, néha gagyi, néha meg egész egyszerűen édes figura. A fekete humor és az irónia élvezhetővé, sőt szerethetővé teszi őket minden emóságuk ellenére.
>> Még több Pon és Zi [azuzephre.net] >>
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
