2026. május 2. szombat
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

A galambtartás szakértői

Simó István önéletírása 2002. február 04. 15:29, utolsó frissítés: 15:29

"Fehér szárnyú volt, a fején, a homlokán egy kicsi fejérség, úgy hívtuk, a hóka. Hozott egy társat, egy szép tarkát. Volt öröm."




Hogyan lettem galambász?

Ezelőtt, amék út ment Keresztúrra, úgy hívták a Nagy úttető. A falutól három kilométerre a hegyen volt egy ház. A Kari család lakott ott. Most is megvan a kert, a ház nincs. A fiatalok hallják, most is Kari kertnek hívják, de honnan örökölte a nevét: a háziasszony, Bartalis Rózsi ném solymosi volt, a férje Kari, a más nevét nem tudom, azt sem hová való volt. A faluba több Kari nemzetség nem volt. Sok gyermekük volt, valami nyolc, mind nagy derék fiúk és lányok. Fiatalon, hirtelen halállal mind meghaltak, még egy él, Kari Pali.

A vén Kari bá kőműves volt, Kolozsváron dolgozott, csak szabadságra jött haza. Nemigen ismerte őtet a falu. A gyermekek bejártak onnan az iskolába. Egyikkel, Kari Ödönnel sokat barátkoztunk. Sokat mesélt a farkasokról, ott a hegyen hogy járnak télbe. Beszélte hogy az apja hozott Kolozsvárról bucskázó galambokat, ezek legjobban érdekeltek. Beszélte, hogy repülnek, hogy bucskáznak, az ülütől nem félnek -- nálunk a héját ülünek hívják falun -- úgy repülnek, csak játszodnak az ülüvel.


Addég dicsérte, két fejér szárnyú csokást megvett Fogarasi Mihály. Oda jártunk nézegetni, meg is szoktak. Akkor megvette Fogarasitól Ütő Jóka -- Jóskának hívták, de az iskolába Jókának hívtuk -- ott is megszoktak. Én erősen szerettem őköt. Addig kértem, Jóka nekem adta. Az egyiknek a sok fogdosástól elromlott a szárnya, nem tudott jól repülni, a macska megfogta. A másik megszokott.

Bedi is erősen szerette, de neki a szülei nem engedték, hogy szerezzen, tehát az enyémben gyönyörködtünk ketten. Fehér szárnyú volt, a fején, a homlokán egy kicsi fejérség, úgy hívtuk, a hóka. Hozott egy társat, egy szép tarkát. Volt öröm. A házon nálunk jó nagy gerendavégek voltak. Bedivel finom búgokat csináltunk. A szomszéd ember, Nagy János bátyám nagy galambász volt. A kapuja is galambbúgos volt. Csűrbütűjén, a csűrkapu felett, a süteje oldalán mindenütt tele volt galambbúggal, de galambja nem volt. A szakirányítást ő adta. Beszélte, ezelőtt neki mennyi volt és ezután is akar szerezni.

Szépen szaporodtak az enyémek. Bedi jött hátra a kertbe, onnan minden mozdulatot látott, a galambtartás, tenyésztés tudományban egyformán haladtunk. János bátyámtól amit hallottunk, együtt megbeszéltük. Például, mondta János bátyám, akinek galambja van annak nem terem borsos búzája. A galamb összeszedi a borsot, a szeméttel nem kerül a ganéra, onnan ki a földekre.

De a hóka híres galamb volt, az egész gyermekvilág ismerte. Tényleg igaza volt Kari Ödönnek, ha két-három ülü volt a falu felett, kieresztettük repülni, csak játszott az ülükkel. De annyira beleadtam az eszem a galambokba, hogy szüntelen csak néztem volna. Apám haragudt ezért erősen. Egyszer mondott valamit, nem siettem, mind néztem a galambokat. Megharagudt, vette a lajtorját, egy nagy kalapácsot, döngetni kezdte le a búgokat. Mind leverte. Bedi is nézte a kertből. Szólni nem lehetett. Illegalitásba kellett vonulni.


Nagy János galambtenyészete

A galambok még egy darabig még ott repdestek a régi búgok körül, de Apám hajította. Aztán átmentek Nagy János bátyámhoz, ott tanyát vertek. Bedi a kertből éppen oda látott és is oda hazolról, csak nem voltak otthon, de még többet lestük, mind ameddig nálunk voltak. Az ételt vittük nekik Apám tudta nélkül. Vasárnap egész nap oda mentünk, a helyszínen néztük.

Hárman elhatároztuk, kellene szaporítani. János bátyám mondta, Keresztúron itt és itt milyen szépeket látott. El is ment Benedek, hozott, azután én is hoztam kettőt. Mindeniknek nevet adtunk. A fő galamb csak a hóka, a Kari féle hóka maradt, de Keresztúrról amit hoztunk egyet elneveztünk vörösnek, egyet meg nagy tarkának, egy úgy jött magától, azt új hívtuk új tarka. Szépen szaporodott az állomány, de amit én hoztam, a nagy tarka egyszer fölkerekedett, egy másik utcába, Barabás Béninitt volt egy galambbúgos kapu -- ezelőtt sok galamb volt, de most nem volt, -- a nagy tarka a társával odaköltözött, le is tojtak volt hármat. Bedi födözte fel hová mentek, azt is tudta, mék likba költöztek.

Összeültünk hárman, mitévők legyünk? János bátyám, mint szakértő vitte a szerepet. Azt mondja, macska kellene a búgba. Ahol egyszer macska jár, ott a galamb nem szereti. Nem is áll meg. Azt mondja Bedi:
-- Ha csak ennyi a baj, akkor mi ezt elrendezzük este!

János bátyám vigyorogta, nézte, a zsebünkből hánnyuk oda a törökbúzát nekik. Este összeegyeztünk Bedivel, megfogtuk az ők macskájukat, elmentünk Barabás Bénini. Én mindig félénkebb voltam, Bedi fölmászott, én fogtam a macskát, folyton simogattam. A lájbim alatt csendben volt, nem is volt baj vele, de Bedi a kapuhevederen mászott fel, belül az udvar felöl, egyik kezével kapaszkodott, én adtam föl a macskát, de az már akkor megijedett, karmolt erősen. Bedi fél kézzel elmarkolta a nyakát, nyomta be a likon. A macska védekezett, bőgni kezdett, a galambok kirepültek. A macska is, amikor megszabadult, leugrott, elmenekült. Én menten kitaláltam -- pedig erre János bátyám nem tanított:
-- Roppantsd össze a tojást a fészekben!

Bedi össze is roppantotta, lesurrant. Jól sikerült az akció. Reggel vártuk az eredményt. Mikor fölkeltem, hát Bedi már a kertből figyeli, itthon van az úrfi, így becézte a nagy tarkát. Ott sütkérezve a társával tetvésződik a ház oldalába Nagy Jánosnitt. Összevigyorogtunk Bedivel. Estefelé már jelentettem Bedinek:
-- A nagy tarka verekedik. Nagy Jánosnitt búgot akar foglalni.
Mondtuk, hogy a mi eszünkön akar túljárni egy galamb...


Hogyan lettem tolvaj?

Bedi valamiért lejárt Románandrásfalvára. Ott volt egy pap, román pap, mert az egész falu román. A pap magyarul is tudott. Elég a, hogy Bedi meglátta, mennyi galambja van a papnak. Fölvette a tervrajzot, onnan hogy lehetne szerezni. Addig tettük-vettük a dolgot, hogy megegyeztük, lemegyünk egy este: három kilométer csak egy futás, János bátyámnak milyen örömet szerzünk! Összefogunk egy csomó galambot. A szülők ha nem engedték otthon tartani és arra sem lettek figyelmesek miket mivelünk, többe került nekik.

A gondolatot tett követte. Uccu, egy este megiramodtunk le Andrásfalvára, úgy 10 óra tájban. Én itt is féltem és itt is csak a leső szerepet vállaltam. A házban világosság volt. Bémentünk az udvarra, én a ház szegitől lestem, ha jőnek ki ugrunk ki a kapun. Bedi nappal megnézte volt a helyzetet. A kapu mellett volt egy rendes tyúkpajta. Abba volt egy nagy fehér gatyás tyúkgalamb, azt a földről fölértem, kivettem. A sütőn is búgok voltak. Fölállott egy pudra, még kivett egy nagy fehér bakot és egy nagy fekete bakot és két jó nagy fiút, ami már ki akart repülni. Többre számítottunk volt, de idegesek voltunk, Bedi mind begyúrta a kebelibe. Ki a kapun, futás hazafelé. Megosztottuk, az én kebelembe is jutott.

Reggel bevittük, megleptük János bátyámat. Örvendett is, meg szidott is: ha megfogtak volna, milyen szégyen lett volna a szüleinknek és kisült volna, hogy otthon egyiknek sem szabad tartani, neki loptuk... No, de jött a szakmai utasítás. Egy hétig meg kell rekeszteni. A galambnak olyan a szokása, ahol több van, oda megyen az egész.

Elég hosszú volt a hetet kivárni. János bátyám mindjárt észrevette, mék bak, mék nőstény. A nagy tyúkgalamb nőstény volt, a fekete és a másik fehér bakok. Összeeresztette a bakokat nősténnyel, a nőstényt bakkal, mert ha párosodik, jobban, könnyebben megül.

Még egy helyen volt a faluban sok galamb: Borogay Dezső bánál. Ha idegen galamb tévedt a faluba, vagy valamelyik gyermek hozott valahonnan, kiengedte, vagy Dezsőnitt vagy Nagy Jánosnitt állott meg. Ezért akartuk rohamosan szaporítani, nyomjuk le a Dezső bá állományát. János bátyámnak az étel nem volt probléma, mi vittük. Elkövetkezett az idő, egy estefelé kiengedte János bátyám az andrásfalvi galambokat, --mert így szólott a szakmai utasítás, estefelé kell kiengedni, -- ha reggel engedi ki, egész nap keresi a helyét, de estefelé már nincs ideje, valahol meg kell hálni. Ahol eccer hál, már ezután oda tart vissza. Mikor kiengedte, mi is akcióba léptünk Bedivel. Azok azonnal elrepültek, keresték a helyet. Bedi ment egyik utcába, én a másba, ahová leszálltak hajítottuk, csak éppen Dezsőni be ne mennének. Az messze volt és már estefele messze nem mentek a többi galamboktól és akárhova leszálltak, supp! már sárral, hogy ne koccanjon a cserép, odahajítottunk. Visszakerítettük, ott háltak Nagy Jánosnitt. Az akció sikerült.

Megszoktak, kötődtek, elszaporodtak, de már János bátyám is megunta, annyit mászkáltunk oda, a felesége is állandóan zúgolódott, mennyit mocskolunk, leverte a főbúgot János bátyám is. A hókát megfogtam, mint sajátomat, eladtam alszegi Nagy Jóskának, ott még két-három évig élt, erősen elszaporította a családot.

A kapu sorkánál volt egy magas tenyeri fűzfa Nagy Jóskánál. A Hóka kijött a tojásról, estefelé leszállott az árokba inni. A galamb nem úgy iszik mint a tyúk, föltartsa a fejét, mint az ember, úgy szípja, nyeli a vizet. Az ülü ott ült a fa tetején, mikor a galamb ivott, nem vette észre, följeről egyenesen rea csapott, megfogta. Jóska beszélte. Így vége lett a hókának. Karinitt született, jött Fogarasi Mihály, Ütő Jóka, Simó István, Nagy János, Nagy József. Ennyi gazdát kiszolgált.

Aztán Bedivel úgy megtanultuk a galambtartás minden csínja-bínját, szakkönyvet tudnánk kiadni, mint a méhészek, és ha lenne galamb újság, úgy mint a méhész újság, el mernők vállalni a galambújság főszerkesztői szerepét. Mint a jó méhész, mi is csak végignézünk a galambokon, mindent tudunk, minden mozdulatjokat, mert mikor magunk gazdája lettünk, jelen pillanatban is, galambos gazdák vagyunk. Fajgalambot igaz nem tartunk, csak ilyen paraszt, esetleg postát. Mikor hátra jő a kertbe, akármiféle beszédet kezdünk beszélni most is vénen, egy-két szó, és nem is vesszük észre, hát a galambokról beszélünk. Van közös törvényünk, ha az enyém hozza megy én többé nem tartok számot hozza, de viszont ha az övé jő hozzám, ő sem tart számot hozza.

Nekem bajosabb, mert a galamb szép, de mocskos állat. Sokat szidnak a mocsokért. Neki könnyű, ő egyedül lakik, a ház elejét berendezte búgokkal, mindenki mondja milyen mocskosok, nem tűrné, de ő megtűri. Én is éppen úgy minden szidást eltűrök a galambokért.

Nem akartak menni ki a mezőre. Bedi megfogta őköt, megéheztette, zsákkal kivitte a búzaföldre. A kalangya mellett elpucolta a tarlót simára, behintette búzával, a kalangya alatt egy likat csinált átal. Egyet átaldugott, a lábát megkötte, éhes volt, enni kezdett. Utána dugta a többit. Egyik látta, hogy a másik eszik, az is enni kezdett, ki voltak éheztetve. Így átaldugogatta. Enni kezdtek, fölrepültek, meglátták a sok búzát, kiszoktak. Tehát nálunk, ha valaméket meg akarjuk fogni, vagy párosítani, nem ismerünk olyant, hogy nem lehet. Ha egyik el is akadna, a másikkal ha megbeszéli, akkor közösen kihozunk valamit a tervbe vett akcióról.


Madarászélet

A Felekezeti Iskolában, említettem, volt egy főnökünk, Koncz János. Hát itt az utcába is volt egy főnökünk, Simény Gábor. Csak két évvel volt nagyobb, mint mi, de erős, bátor, ha verekedésről lett is szó más utcabeli gyermekekkel, Gábor nem félt. Tehát nem választottuk, csak úgy észrevétlenül főnök lett, annak tekintettük. Itt is úgy nézett ki a helyzet, Simény Gábor amit mondott, biztosabbnak hittük, mint amit a szüleink mondtak. Mindenik abba járt kedvébe járjon, szeretesse magát. Erősen hősnek, nagynak néztük. Amit ő mondott, az parancs volt. Arra nem is gondoltunk, hogy ne teljesítsük. Ha vita került például a kutyákról, mék kutya erősebb, mék pakulár jár legjobban a juhokkal, mék majornak vannak legjobb .... Ahová Gábor pártolt, az volt az igaz. Nem volt fönnebbviteli bíróság, a játékot ő irányította, főleg vasárnap. Télbe a szánkózást. Neki amilyen szánkója volt, mindenik olyat szeretett volna csináltatni. Kutyákról, farkasokról sokat tudott beszélni.

Egyik alkalommal előadta, hogy ismerjük-e a kutyatejet. Olyan mérges burján, ha elszakasszák, olyan jő ki belőle, mint a tej. Azt mondta Gábor, ezzel mindenik kenje meg a fuszulykáját, ő hallotta a nagy legényektől, ezelőtt is megkenték, akkor nő jól. Azonnal mind megkentük, de mék minél jobban. Estére mindeniknek eldagadt, még egyiket a Doktorhoz is kellett vinni. Éjjelre vizes ruhát tett rea Édesanyám, de erősen fájt. De a törvény, az törvény. Gábor mondta, ezelőtt is így volt, nem baj, ha fáj, most is legyen úgy.

A Gáborék kertjük végébe van egy nagy tanorok, úgy hívják, a Koncok tanorokja, vasárnap ott volt a gyülekező. Májusba szép kaszálók, csupa virág volt minden, voltak régi vén likas gyümölcsfák, tele madárfészekkel. Gábor irányított. A madarak életének sorsa a Gábor kezébe volt letéve. Amékre reja mutatott, no erre a fára te méssz föl, oda visszaszólás, kritika nem volt, az ment föl, belenyúlt a likba, jelentette, tojás vagy fiú.
-- Ha fiú, vedd ki, hadd lássuk! -- szólt a parancs, elvenni vagy otthagyni.

Ha úgy szólott, elvenni, lehozta az illető a tojást, mentünk a másik fához. Abba a nagy virágos füvekbe úsztattunk. Eccer egy nagy cserefának az elényúló ágán valamék megpillantsa, valami fütyög. Gábort tudta, sárgarigófészek. Ez a rigó, kötővel, mással, úgy köti föl a fészkét az ág alatt, hogy ilyent még nem láttunk volt. Tíz méter magasan az ág, a fa törzsén még fölcsúsztam, a cserefa héja ordas, könnyű csúszni, de az ágon hason elő kellett csúszni. Ha leestem volna, eltörhetett volna karom, lábam, de parancs, az parancs, menni kellett. Előcsúsztam, belenyúlok, hát egyetlen tojás volt benne, a fiait elrepítette és ez a tojás kotlósan maradt. Jelentem, mi van.

Szólt a parancs, hozd le! Csúsztam vissza nagy félve, eccer, ropp! a tojást. A kezembe beletörött, reja a szép fejér ingem ujjára. De büdös volt, szagos, mint szokták mondani, a kotlós tojás. Lejöttem, be a patakba, mostuk az ingemet, de sem a szag, sem a mocsokfolt nem jött ki az ingemből.

Mentünk tovább, volt egy nagy likas fűzfa. Veres Bélára esett a választás. Arra könnyű volt felmenni. Kirepült az anyamadár. Hivatalos neve más, de falun úgy hívják, büdös banka. Béla egy kicsit selyp volt, sz-szel beszélt, azt mondja, jaj, né kirepült észe szlajkó, így ejtette ki a szajkót. Kezdte kacagni az egész, de bele kellett nyúlni. A büdös banka emberganéval kisikárolja a fészkét, Béla belenyúlt följeről könyökig, mikor kihúzta a kezét, hát a fejér ing tiszta sárga. Akkor lett nevetés. "Észe szlajkó", úgy rejaragadt a szlajkó név, még legénykorába is szlajkónak hívtuk.

Később még az erdőre is elmentünk madarászni, nem elégített ki a Koncok tanotokja. Ott is Bélával történt egy rendkívüli eset. Egy csonka tetejű bükkfa volt, az oldalán kerek likak, a tetején is látszott, üres a belseje, az oldalán ágak. Könnyű volt felmenni. Itt is Bélán volt a sor, ez más alkalommal volt. Fölmejen Béla egész a csonkaság fölé, nézzen bele. Bele is kotorászott, alól a fa oldalán is likak voltak, tele volt pülüvel. Az olyan mint a patkány. Mi a patkányt pocegérnek hívjuk. A pülü is olyan, csak ez makkal él és fába lakik. Borzos farka van. Mint a mókus tud futni a fán. Kiugrottak, Bélának az arcánál futtak föl az ágakra. Béla sikoltani kezdett. Ki látott ilyen madarat, mint az egér? Leugrott egy-kettőre a fáról, de Gábor ezt is tudta, hogy miféle állat, megmagyarázta.

Ezelőtti emberek meg is ették. Úgy egészbe megsütték, a makkon jól meghíztak. A pülünek a belit kivették és nyáron a mezőn megsütték -- Apáméktól hallottam ezt a pülüsütést. A csonka fa sokáig megvolt az út mellett. Mikor arra jártunk, mindég visszagondoltunk a pülükre, a Béla esetére.

Egy vasárnap éppen indultunk madarászni. Gáboréktól nem messze, Barabás Pista bának volt egy bennvalója, ház, csűr is volt rajta, csak nem lakott senki benne. Valamék előadta, a Pista bá kertjébe is sok likas fa van, és az udvaron egy édesalmafa, azon is láttak likat. Ez egy kicsit kényes ügynek kínálkozott.

Pista bá agglegény volt, mérges ember, nyolc-tíz lovat tartott. Mikor mérges volt, a kicsi úját fonákul bekapta a szájába, és úgy rágta, hogy ropogott. A lovakra ha megharagudt, úgy csépelte a lapáttal a pajtába, elhallott messze a szomszédokba. Ha az utcán valaki megkergette a csitkóját, mikor jöttek a csordából, azért is erősen haragudt.

Eccer Palkó Imrével találkoztam, ment lefelé, én jöttem hazafelé, hát mikor érnék száz méterre a Pista bá kapuja felé, úgy jőnek a lovak, döng a hely. Félreugrottam, elszaladtak mellettem. Tudtam Palkó ijesztette meg. Pista bá is meghallotta a döngetést, futott, a kaput kinyitotta, a lovak beugráltak, de olyan súlyosan futtak a kapu előtt, alig tudtak megállni. Még a lábuk csúszott a porba. Pista bá hatta, feledte a lovakat, jött felém, látám, a kicsi ujja visszafelé a szájában van, ropogtassa, de én nem éreztem hibásnak magam. Mikor hozzám ért, én azért faroltam a sánc felé, azt mondja úgy szótagolva:

-- Te, miért ijesztgeted a lovakat? -- feleletet nem várt, teljes erejéből olyan pofot lehúzott, a zöld kalap elrepült a fejemből, én belehengeredtem a sáncba, azzal otthagyott. Fölálltam, de ilyen ütést életemben nem éreztem, a szemem előtt mind csillagszórók jártak, a fülem zúgott. Hazamentem. Otthon meg sem mertem mondani, pedig hibás nem voltam. Ha valaki most ütné meg valaki gyermekét, még ha jogosan vagy jogtalanul, a törvénnyel szembe találná magát.

Megtudta másoktól Pista bá, hogy nem én ijesztettem meg a lovakat. Palkónak egy nénje Pista bán föjjel lakott, gyakran küldték oda a szülei. Eccer, mikor ment el a kapunál, kilépik Pista bá, azt mondja, Palkó ez a tiede, arra őt is úgy megteremtette pofon.

Hát ennek az embernek a kertjébe kellett menni. Nem csoda ha féltünk, de ilyen kényes helyzetbe minek van vezető? Gábor ment elől, ő azt mondja, fölmegy az édesalmafára. Érdekelt mindenkit: új vadászterület, új fölfedezés, ki tudja mi lehet itt. A Koncokba már tudtuk, mék fába milyen madár lakik.

Tehát fölmegyen Gábor, volt egy száraz csönkő, arra állott, onnat éppen fölérte a likat. Próbálgassa, hát nem akar beférni a keze. Idő sok nem volt mást fölküldeni, kisebb kezűt, féltünk Pista bától, mondtuk, jól szorítsd össze a kezedet, forgassad! Úgy is lett: zsupsz! hát besuvadt a keze. Egyik szemünk Gáboron, a másik a kapun, nem jő-e Pista bá. Vártuk az eredményt, eccer már esünk túl ezen is. A főnököt sem akartuk magára hagyni, jó szívvel eliszkoltunk volna, de egy se merte az elindulást is megkockáztatni parancs nélkül. Azt mondja Gábor, az ujja hegyével valamit érez, nem tudja tojás-e, fiú-e? Mondtuk, még egy kicsit nyomjad bennebb a kezedet. Úgy is tett, erre ropp! letörött a száraz csönkő a lába alatt. A kezinél fogva lógott Gábor. Abba a pillanatban olyan érzés vehetett erőt mindegyiken, mint mikor ezelőtt a Király alól kilőtték a lovat a csatába.

Akartunk futni lajtorjáért, Gáborék is csak közel laktak, de a kapun nem lehetett kimenni, a korlát pedig magas volt. Egyik kezével ölelte a fát, a lába lógott. Valahogy meghintáztatta magát, a lábával elkapta a fát, de közbe kiáltotta, egy se menjen sehova. Megfacsarta a kezét, kihúzta, arra leugrott talpra közénk, de a keze fejéről mind lement a bőr. Volt szánakozás! El a patakra, mostuk. A nagyobbaknak volt zsebkendő, betekertük. Ott maradtak a madarak, nem tudók meg soha, fiú volt-e vagy tojás.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS