2026. május 2. szombat
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Kalandos szünidők

Simó István önéletírása 2002. február 04. 15:30, utolsó frissítés: 15:30

Most be kell mutassam, a kamaszkorban hogy viselkedtünk az Iskolai szünidőben is, hadd lehessen levonni a következtetést a mai gyermeknek, az akkoriak között mit játszodtunk, mit dolgoztunk.




A mi majorunk

A falunkban volt négy majorház, négy majortársaság, 40-50 gazda összeadta egy helyre a juhait, fogadott egy majort, az volt a majortársaság. Deszkából volt egy majorház, amit lehetett költöztetni, a mezőn deszkából lészák, ezeket a gazdák költöztették a saját földjeikre, ganéztattak a juhokkal, a kosarat forgatták. Később ennek a társulásnak leírom a törvényeit, szokásait, most csak azt szeretném megörökíteni: 10-12-13 éves gyermekek a játékkal ezt a majorságot utánoztuk.

Sárga sárból juhot csináltunk, úgy gombolyagra, 100-200 darabot, deszkadarabokkal kicsi lészákat, kosarat csináltunk. Amék lészán fejtek likas volt, azt fejőlészának hívták, olyant is csináltunk. Kicsi majorházat sárból, szép kerek sajtokat a polcra. Mentünk a juhokat etetni. Mivel gombolyagok voltak, lehetett hengergetni le kézzel, elébb-elébb, a másik addig megforgatta a kosarat.


A kutyákat is megcsináltuk sárból, de ezt már nem gombolyagra, négy lábbal, fejet neki, fület. A fülit elcsiptük, mert a juhász kutyának az egyik füle el van vágva és a farka. A fülét azért vágják el, mert lekonnyad a füle, betakarja a likat a fülén és nem hall jól, nem tud figyelni, őrizni állandóan.

Pártokra voltunk szakadva, mék majornak erősebbek a kutyái, melyikek hol verekedtek. Dankuly Pali bának volt egy nagy sárga kutyája, Lazurnak hívták, aztot tartottuk a kutyák királyának. Izsák Gergely bá is major volt, ennek is volt egy Lazur és egy Brinka Juli az egyik. Sala Mihály bá fiatal major volt, oda volt tavasszal juhért a magosba, a havasba, onnan hozott kutyákat: egy nagy sárgás hosszú farkút, akkora volt mint egy bornyú, Lovásznak hívták és egy fejért, Fibát. Az nem volt nagy, de úgy tartottuk, nyilván mérges a szája.

Mikor összegyűltünk, szünet nélkül ezeket tárgyaltuk. A kutyakirályságot átadtuk a Lovásznak, a Lazur csak helyettes lett. A Lovásznak az ugatása is erősen vastag volt. Tárgyaltuk, melyik hogy tud futni, milyen az ugatása, milyen örv van a nyakán, mert az ügyes major vasból a kováccsal örvet csináltatott a kutyájára. Mikor a kutya verekedik, először a nyakát fogja meg a másiknak, ha ott van a hegyes vas örv, beleharap, bőgni kezd és elszalad. Az olyanforma, mint ezelőtt a Lovagoknak a páncéling. Tudtuk mék veszi legelőbb észre, ha farkas jár, mék a legbátrabb, mék hajt messze, melyik csak a kosarat kerüli, melyiknek olyan a szokása, a szügyivel üti el az ellenfelet.

Miklós Lőrinc bának volt egy kicsi nőstény kutyája, úgy hívtuk a Cuka. Lőrinc bá Zsákodról jött, de előbb csak Pakulárnak, azután ide a faluba nősült. Ott Zsákodon másképpen beszélnek, Lőrinc bá furcsán ejtette ki a Cukának a nevét. A Cuka arról volt híres, utolérte futtában a nyulat vagy mikor aludt, a nyomán úgy odament, megfogta aluva... Eccer én is láttam. Van egy hasadék, Csombányának hívják, -- egy hegy valamikor elhasadt volt -- egy reggel ott mentünk el a hegy alatt az úton, látom a Cuka nyomoz a bokrok között, sebesen jár a farka. Minél sebesebben járt, integetett a farkával, azt jelentette, közeleg a cél felé. Egy nyúl pont a nagy meredek szakadék szélén csinált fészket, reggel a nap jött éppen föl, szembesütte a szakadékot, a nyúl elaludt, a Cuka rázta a farkát, szimatolt, egyszer csak nagy sikoltás, hát a nyúl a szájában van. Ez volt élmény nekem, volt mit előadni a többinek! Egy kicsit ki is színeztem a Cuka ügyet.

Nem volt cölönk a Cukán -- mert a vadőr és a csendőrök követelték egy fát a nyakára kötni, úgy leengedni, hogy mikor fut, a térdit verte a kutyának vagy állandóan került be a két első lába közé. Most hosszanteszik a fát, új a törvény, de a törvény csak addig törvény, amíg megszületik. A mi haditanácsunk tartott olyan kutyát nyilván, mikor futott, befogta a cölönköt a szájába, mert ezt a fát cölönknek hívták. Hogy a szájába fogta a cölönköt, ez már a törvény kijátszása volt, de a kutyának csak kutya becsülete van.

De az ügyes major is kijátszodta a törvényt. A cölönk csattal járt, este leakasztották, reggel akasztották, csatolták föl az örvre. Éjjelre azért kellett lecsatolni, mert a kutya szabadabban tudott mozogni, a vadat könnyebben tudta hajtani. Ha csendőrök mentek a majorházhoz, mindég valami hibát kaptak a cölönkbe -- nincsen eléggé leengedve, nem elég széles, de mindég valami hiba akadt. Ilyenkor egy kerek sajtocska, egy főzet orda kiegyenlítette a cölönknek a hibáit. A vadőrrel szintén ilyen bajaik voltak a majoroknak.

Dankuly Pali bának még volt egy kicsi tarka kutyája, améknek az életrajza ismeretes volt, föl lett dolgozva közöttünk, úgy lett megállapítva, kicsi, de erősen figyelmes, erősen messziről megérzi a farkasnak a szagát, mindég ő csaholja el magát legelőbb, ha farkasjárás van. Mikor a nagy kutyák elhajtnak, ami sokszor előfordul, mert elcsalja az egyik farkas és addig a másik beugrik a kosárba -- csak nem oda ahol a szegfű van, mert szegfűnek hívták ezt a kutyatípust. A szegfű, mikor a többiek elhajtottak, ő állandóan kerülte a kosarat. Akkora gyapja volt, olyan bütüs fara, mintha fűrésszel vágtál volna el egy csutakot. Tehát a csapatunkban sok híve volt a szegfűnek is.

Akadt aki pártfogásba akarta venni a hazai nevezetesebb kutyákat. Volt Barabás Józsinál a hosszú farkú nagy sárga, Kánisnak hívták, Kedeinitt a Burkus, az már nagy sárga gyapjas házi kutya volt, a Kánis olyan síkszőrű kopóforma. Eléggé föl lett dolgozva, ha ezeknek is lenne társuk vagy ha ketten összetartanának, ők sem félnének, de mint a futballban is van egy-egy kiválasztott játékos, mi is, a többség, a majorkutyák mellett döntöttünk.

Még volt egy híres kutyája Pap Gyurka bának, úgy hívták, a Püspök. Azt a nevet onnan örökölte, hogy Katona Péter bá adta Gyurka bának a Püspököt, Péter bának a mellékneve pedig Püspök volt, ami még ma is kíséri a fiú leszármazottját. Tehát a feketés tarka kutya vitte magával a Püspök nevet. Erről is mint egy tábornokról, sok legenda járt. Ha lett volna rang a kutyák között, legalább tábornoki rangot megérdemelt volna. Egyedül behajt az erdőbe, nem fél a farkastól, a farkast kikergette a Dögkertből egyedül, ha elmaradt véletlen a mezőn a pakulárjától, és a más majorkutyák reafutottak, nem futott el, csak leült és egy sem mert közel menni hozza. Csak a fogát mutatta, az arcán fölhúzta a bőrt, több szemtanú eztet igazolta. Tehát a Püspök is a hős kutyák között szerepelt.

Izsák Benedeknek is volt egy nevezetes kutyája, úgy hívták, a Purdé és a társa a Vitéz. Ezek ketten a falun alól, a mezőn hajtották a farkast, és a purdé a határba dolgozók szeme láttára a szügyivel úgy elütte a farkast, hogy kalimpázott. De a jó hírük mellett rossz is volt ennek a két híres kutyának. Azt beszélték róluk úgy titokban, ha egy juh beteg lesz, vagy fáj a lába, elmarad a seregtől, ezt is elütik, de még föl is hasítja a Vitéz.

A pakulár cigány gyermek volt. Ha eccer cigány, nem a nevét mondják, hanem purdé. A major eccer beszélte, hogy telt a nyár, hogy jártak a farkasok, többek között mondta, eccer a Purdét megköttem a kosár szegéhez, nyugton voltam arról az oldalról, nem féltem, hogy megközelít a farkas. Sokan nem tudták, hogy a kutyát Purdénak hívják, azt hitték a pakulárt kötte meg. Akadt aki meg is kérdezte, miért kellett megkötni a Purdét? A major igazolta, azért mert éjjel volt úgy, hogy elcsatangolt a faluba. Az illető most már gondolta, hogy miért kötték meg, de mégsem volt tiszta a kép. A pakulárt megkötni... el is beszélte más helyeken, addig amíg valaki fölvilágosította, a kutyát kötte meg, aztat Purdénak hívják.

Ezek a nagy híres kutyák rendszerint szomorú sorsra juttak, mert nagy hősök, nagy erősek voltak, biztosak, jártak szerelmeskedni, falun úgy mondják koslatni. Három-négy nap is oda voltak ilyenkor a faluba, vagy a másik majorházhoz. Ilyenkor a legerősebb birtokba veszi a szerelmes nőstényt, egyet sem enged közel, de a többi bizonyos távolságból őrzi. Ilyenkor a major megharagszik, megkötik, odahúzzák a lészához és megherélik. Begyógyul, de már oda a hírnév, éjjel jól őröz, de nappal tunya, elhízik, nem ugat, a gyermekeknek nincs mit róla többet beszélni.

Tehát ezt a kutya-ügyeket mindennap letárgyaltuk. Mindenkinek volt kiválasztott kedvenc kutyája, arról, ha hallott valamit, előadta, földolgoztuk az esetet, a sárkutyák ezeknek a hős kutyáknak a szobraik voltak. Tövisből örvet tettünk a nyakukra, a töviset beleszurkáltuk, hogy a hegyével kifele volt, cölönköt tettünk reájuk, délre behengergettük a kosárba, megfejtük, a likon egyenként kihengergettük, egész napokat el tudtunk tölteni ezekkel a sárjuhokkal. Beszéltük a pakulárokat, mék milyen erős, hogy tud birkózni, milyen bogot tud vetni.


Laji és Briga

Bán Lajos fejőpakulár volt, a falu végén volt a juhokkal. Ott lakott egy cigány, László Dénes volt az igazi neve, de volt egy mellékneve, mindenki úgy szólította, Briga. Ez a Briga nagy hős cigány, nagy verekedő hírébe állott, a csizma szárába kést hordozott, cimbalmas volt és klarinétos is. Elég az, hogy volt Brigának egy kicsi piszli kutyája és a majorkutyák, a Bán Laji kutyái megverték erősen.

Laji ment arrafelé, a juhok előtt föltürkölőzve könyökig, a botot a derekán keresztül tette és a két kezével tartotta. A fejőpakulárok nagy legények voltak, nem ijedtek meg a maguk szelétől. Briga nagy lármával ment, hogy rendezze meg ezt a pakulárt. Laji tanyai lakos volt, nem igen járt a táncba, Briga nemigen találkozott vele, mióta így fölcseperedett. Szaladt neki egyenesen, gondolta el fog szaladni Laji és ő eldicsekedi, hogy megijesztette a fejőpakulárt. Mikor odaért, Laji eccere nekiugrott, mejjen markolta Brigát, úgy magához rántotta, a mejjük összeütött, és fél kézzel akkor kinyomta, ameddig a karja engedte. Briga mindjárt észrevette, itt visszafelé sült el a puska. Azt mondja:

Eressz el, Laji!
Laji nevetett:
-- Hát nem verekedni jöttél? Azért jöttél! Verekedjünk!
Briga öregebb volt, de a muzsikás cigányt a legényfélének úgy illett, hogy tegezze. Azt mondta Briga:
-- No, Laji, ezt nem hittem volna, ilyen erős légy!
-- Az embert nem singgel mérik, Briga! -- mondta Laji és rendezte tovább a juhokat. A harc be volt fejezve.

A jó fejőpakulárnak nagy szakértelemmel kellett szépen egyenletesen engedni előre a juhokat, megszéjeszteni, ha meleg volt, összebújtak, oszlatni széjjel, hadd eszegessenek. A jó kaszálós helyeket megjárni, olyan szántóföldeket, ahol jó szulák, az a tövis, jó féle burján terem, ilyen helyeken forgatni a serget, megelőzni, hogy első legyen más pakulár előtt. Ezt a helyeket megforogni, rendesen itatni, mindég talpon a juhok között kellett matatni. A major kiállott a majorház elejébe, onnan nézte, hol, merre, forgassa a serget a pakulár. Ha leült vagy ledűlt, a Major el kezdett süvöltözni a négy ujját a szájába téve, mert ha a Pakulár jól forgatta a serget, szépen járt velük, sokkal több tej volt.
A gyermekek szüntelen ezeket tárgyaltuk, a kutyákat, a Pakulárokat, hol dicsértük, hol kritikáltuk.


Botos játék

A tavaszi vakációban jártunk a juhokkal. Volt boldogság, mikor jó volt az idő, a juhok jól jártak, a kicsi bárányok aludtak. Összegyűltünk egy dombra vagy hegy oldalába, játsztunk a botokkal. Mindeniknek volt botja.

Egy sorjába leültünk, a lábunkat szétvettük, a lábunk közé üttük a földhöz a bot végét, négyszer-ötször odaüttük, akkor megeresztettük. Elkalimpázott a bot béfelé. Amelyiké legközelebb esett, büntetésből az hozta ki az egészet. Kihozta, szétosztotta, kezdődött elölről. Ha tízszer kihozta, akkor meg kellett bújjon egynek a lába közé, az összes botot összefogta akinek a lába közé megbújt és az összes bottal súrolta a hátát, erősen.

Kérdezte:
-- Mi csíp?
Kellett mondja, akit súroltak:
-- Tetű, bolha.
Akkor összefogták a bütüjét a botoknak, a hátára tették, kérdezték:
-- Mék vége? Kicsi? Nagy?
Forgatták, kérdezték, amíg eltalálta. Akkor a szemit befogták, egyenként a botokat súrolták a hátához, kérdezték:
-- Ez kié?
A vékonyabb jobban hajlott, a vastag merő volt, ahol lehetett találgatni. Addig súrolták a hátát, amíg mind kitalálta.

Futás a sötétben

Már tíz esztendős voltam. Az utcánkba volt egy lakodalom -- onnan tudom olyan biztosan, megkérdeztem azt az asszonyt, aki akkor ment férjhez, hányba volt a lakodalma, azt mondta 1924-be. Én születtem 1914-be, tehát pont tíz esztendős voltam. Vasárnap idejébe vacsoráztunk, odamentem a lakodalmas kapuba játszodni. A mi házunk benn van egy utcába, úgy 100-150 méterre, a főutcából még le kellett térni úgy 30 métert, tehát 200 méterre lehettem hazulról, csak az utcának törése van, nem láttam haza.

Nagyba folyt a játék, addig észre sem vettem, besötétedett. Újdonság volt az alszegi gyermekekkel játszani, már ekkor az iskolából ismertük egymást. Kergetőztünk. Egyik kapu volt a pi, onnan szaladtunk a másik, negyedik kapuig. Eccer csak arra gondoltam, haza is kellene menni, ha volna ki. De én egyedül sötétben ekkora utat még nem tettem meg soha. Képzeljék el, tíz éves gyermek ilyen félénk legyen! Gondolkoztam, mi tévő legyek? Eddig Apám elment a beszélgető célba, nincsen is otthon leghamarább senki.

Kitaláltam: a beszélgető cél, ahová Apám szokott járni, Nagy Mózsinitt, az utca fölső felébe volt, de jó messzi a lakodalmas házhoz. Mondtam a többi gyermekeknek:
-- Hallgassatok ide! Nem jó ez a játék! Igen rövidet kell szaladni. Fussunk hosszabbat, föl egészen a Nagy Zoltánék kapujáig!

(Nagy Mózsi bának volt Zoltán fia. A gyermek, ha valamit megnevez, a gyermek nevét említi, nem a gazdáét. Ha Nagy Mózsit mondtam volna, az alszegi gyermekek nem is ismerték volna.) Tehát én rea beszéltem, hogy az egyik pi, ameddig futni kell a Nagy Zoltánék kapuja. El is fogadták. A célom az volt: odáig fölkergetnek, nem megyek egyedül és én belépek, ott lesz Apám, a többik csináljanak amit akarnak. Meg is indultunk, de én messze nem futtam, csak hadd közel legyenek a többik, féltem elhagyni, messze előre futni. Fölértünk, én egyenesen bé a kapun, bé a házba, köszönök, jó estét nézek széjjel, hát Apám sehol, más mindenki ott van, aki szokott járni, de Apám nincsen. Megijedtem, hamar fordultam vissza, hátha még a többiket a kapuba kapom, de sajnos mikor kimentem, a nagy csendesség az utcába, sehol senki. Hova legyek? Mitévő legyek?

Ha onnan, 150 méterről nem tetszett hazamenni, most 500-600 méterről kell menni, de nincsen mit tenni, vissza hiába mentem volna a házba. Megfutamodtam és úgy képzeltem, mintha a többik is futnának mellettem, így bíztattam magam. Egy futásba hazafuttam, de az ijedségtől a hátamon a víz eregelt le. Apámnak valaki beszélgetője volt, azért nem ment a beszélgető célba, nem vettek észre rajtam semmit, milyen nehézségen mentem átal. Máma egy tíz éves gyermeknek eszébe se jutna, hogy féljen egy ilyen csekélységtől.

Gyújtogatás a Csombányán

Ilyen süldő gyermekkoromba történt a következő eset is. Ősszel, mikor a törökbúzaszedés megvolt, hazahozták a kórét is, mert mint említettem, nálunk hármas határ volt, egybe törökbúza, egybe búza és egybe nyomás legelő. Erre még kitérek bővebben. Tehát késő ősszel, mikor a kórét is hazahozták a törökbúzahatárból, úgy mondták, bészabadult a kocsány. Rendesen ez a nap egy vasárnapra esett, ilyenkor szabad volt kicsapni mindenféle marhát, amékre nem volt legelő is, -- mert nyárba mindenféle állatra legelő kellett legyen --, ilyenkor késő ősszel azt számították, egy pár nap, úgyis a hóharmat mindent megsemmisít. Kicsaptak lovat, tehenet, tinókákat, amék még soha nem is járt ki. Szokjon a lába is, meg tanuljon pórézni is. Egy-egy özvegyasszonynak a sarjúja kaszálatlan maradt, beteges emberé. Azt már előre beszélgették az emberek, aztán ide kell jönni a marhákkal, milyen sarjú van.

Mi gyermekek nagyba készültünk, olyan volt ez nekünk mint egy kirándulás. Reggel korán fölpakolt anyánk a tarisnyába, kimentünk a mezőre, az emberek hajtogatták föl ki-ki a maga tehenét, szóltak nekünk, osztán az enyémre is ügyeljetek. Volt aki, úgy mondták, csak elcsapta, nem szólt senkinek semmit, tudta, estefelé, mikor jő haza a nagy csapat, nem hagyják ott, az övét is hazafelé térítik. A sok gyermek, mi igyekeztünk a falutól távolabbra. Ott hatalmas tüzet csináltunk, szalonnát süttünk, játszodtunk egész nap, de főképpen pipáltunk. Kórékocsányból pipát csináltunk, virágos kendernek a szárából szárat a pipának, a kóré belit kivágtuk. Jól helyettesítette a valódi pipát. Bükkfalapi volt a dohány vagy akármiféle száraz lapi. Hosszú pipaszárat, szíptuk. A bükkfalapi füstje erősen csípte a nyelvünköt. Annyit pipáltunk, már estefelé szédelegtünk a sok füsttől. Voltak hősök, akik lenyelték a füstöt, a nagyobbacskák valódi dohányból szivarat csináltak, mutogatták, hogy kell a füstöt levenni a mejjünkbe. Könyörögtünk egy újbegynyi valódi dohányért a pipánkba, hallám, az milyen ízű lehet.

A marhák jól jártak, téríteni sem kellett, akárhol szabad volt. Ha jóllaktak, hevertek a tehenek, esetleg a tinók futkároztak, amékek többet nem jártak szabadon, de az volt a jelszó, ne félj, nem lépik le a földről, hadd járjon, ahol akar.

Egy ilyen szép kocsány szabadulási vasárnap volt, amiről írni akarok. Minden gyermek egy katuja gyufát is vitt magával, burjánt, ezt-azt gyújtogatni, meg tüzet csinálni. Estefelé a gyermekek külön szakadnak, a rokon, a szomszéd tehenit térengetik a falu felé csoportokba. Mi ketten Izsák Benedekkel, mint szomszéd gyermekek külön váltunk, de az is hősiesség, dicsőség volt, minél később, csak sötétre érni haza, ki mer a legtovább ülni...

Tehát mi leghátul maradtunk. A határ közepébe egy helyet úgy hívnak, hogy Csombánya. Itt az út és a patak éppen egymás mellett van, a patak egy húsz méter hosszúságba elvágta az utat, oda, abba a vágásba hozta a falu minden mocskát, szemetet, rossz lábbelit, fát is vágtak bele a patakmartból. Ősszel minden háznál termelnek kendert, mikor kitilolják, mennek az erdőre, valahová el kell vinni hazolról a pozdorját egy martba vagy valami gödörbe. Akinek az út mellett földje van, odaviszi, ott elégeti, mert a hamu hizlalja a földet, úgyis az erdőre üresen menne, mentibe elviszi.

No de ez a Csombánya bé volt szakadva, ebbe az évbe mindenki odavitte a pozdorját, amit a víz elvágott, elhordott földet, kipótolták pozdorjával, mocsokkal. Már más gyermekek értek be a faluba, de mi még akkor jöttünk Benedekkel Csombányába, másfél kilométerre a falutól. Az éppen elég volt, hogy lássák a többi gyermekek, mi többet tudunk, tovább merünk ülni. Éppen átjöttünk, el a pozdorjánál, még volt egyetlen szál gyufám -- egy katuját egészen elgyújtogattam volt -- mondom Benedeknek, mindjárt meggyújtom ezt a pozdorját. Mire kimondtam, el is húztam a gyufát, gondoltam, hátha ki is aluszik az az egy szál, de a pozdorja széle száraz volt, azonnal lángra kapott, mi léptünk tovább.

Mire leértünk a faluig -- a fölső határt egy erdő borította hegyláncolat keríti, egy nagy völgy, de az egész határt a füst belepte, úgy nézett ki, mint egy füsttenger. A pozdorja belseje nedves volt, tömött, rajta jártak a szekerek. Három nap, három éjjel égett, hol lángolt, hol füstölgött. Benedeket kértem, nehogy elmondja valakinek, féltem erősen mi lesz a következménye.

Telegetett az idő, lehetett hallani, elégett a pozdorja, mingyár nem lehet járni. Mert egyik felől egy nagy mart volt, másfelől a patak. Nem lehetett kerülni. Egy este Apámmal elmentünk Danka Palini beszélgetni, mint rokonhoz. Aznap este nem mentünk a beszélgető célba. Ez olyan kiruccanásnak számított, más este szemére is vették Apámnak a beszélgető cimborák, hol tekergett, miért nem jött az este. Amint ott beszélgetnek Apámék Danka Palinitt, bejött a szomszéd ember, Nagy Ödön bá. Jó ropogósan tudott kacagni. Neki is volt egy velem egyidős fia, Ödön, de ő nem hozta. Az nem volt félénk, otthon mert maradni. Úgy nyolc óra felé, a sok beszéd között, eccer azt mondja Ödön bá:

-- Hallják-e? Tegnap mentem az erdőre. Mit gondolnak? Valami gazember meggyújtotta a pozdorját!
Addig álmos voltam, kiszökött az álom a szememből. Folytatta Ödön bá:
-- A csábali tehenem szinte beesett. Ott többet az életbe út nem lesz, ha új patakot nem ásnak. Már milyen jól lehetett járni! A gazember Istenit a kölykinek! Ha tudná az ember, hogy ki volt...

Azt mondja Apám erre:
-- A nyelvinél fogva kellene a gazembert fölakasztani! -- A szék melegedett alattam.
Danka Pali bátyám mondta: egyfelől a szülő a hibás, nem növeli a gyermekét, nem inti a gyufától. Mondták a többik, az már nem lehetett olyan kicsi, tróger tekergő lehetett.
Mentünk hazafelé. Úgy szoktunk menni, Apám fogta a kezemet. Most olyan hideg, olyan idegen volt a keze. Szünet nélkül a fülembe csengett: a nyelvinél fogva a gazembert...

Az iskolába nem is ment volt a tanulás. Egy darabig már kezdtem volt elfelejteni. Barabás Józsi bá volt a bíró. Annak volt egy fia, Jóska. Nagy legény volt. Megyek az Iskolába, összetalálkozom Jóskával. Ki akarom kerülni. Hát egyenesen jő nekem. Mejjen markol. Azt mondja:
-- Miért gyújtottad meg Csombányában a pozdorját!? -- Én valamit mekegtem, de jedtemben szó sem jött ki a torkomon. Eleresztett hamar. Azt mondja:
-- Ad neked Apám ne félj, gyújtogatást! -- Azzal elment.

Én fölmentem az iskolába, nem tudtam élek-e, halok-e, ültem mint a halálra ítélt a siralomházban. Hazamentem, étel sem kellett. Anyám eleget kérdte, mi van veled, beteg vagy, de én nem mondhattam meg senkinek mi bánt éngemet. A félelem, szüntelen csak a félelem...
Patakot újat ástak tavasszal, új medret, az utat megcsinálták, de még most is, mikor ott járok, mindég eszembe jut a pozdorja.


Csere-bere vásár

A szomszédomba volt egy velem egyidős gyermek, Izsák Benedek. Kicsi korában selypen kezdett beszélni, nem tudta kimondani, Benedek, úgy mondta, Bedi, elnevezte saját magát Bedinek. Mikor nőtt, még cifrázták a Bedi nevet, úgy is mondták Bedős. Mai napig is így hívják a faluba Bedi bá, Bedős bá. Benedeknek csak március 21-én, neve napján szólítják, mondják Sándor, József, Benedek, Zsákkal hozzák a meleget.

A Bediék kertjük egy másik utcáról a mi csűrünknek járt neki, minden percünket együtt töltöttük. Össze-össze verekedtünk, de az csak addég tartott, amíg Bedi hátrajött a kertbe, egyet ugatott nekem, akkor semmi hasznomat nem vették. Kiáltotta, gyere egyet kutyázzunk. Legtöbbet kutyáztunk, ugattunk, verekedtünk, mint a valódi kutyák.

Nyárba urokkal fogtuk a verebeket. Két téglát egymás mellé tettünk, eggyel beborítottuk, közbül volt egy kicsi nyílás, ahol egy verébnek a feje befért. Oda törökbúza lisztből kevertet tettünk, sirített cérnából urkot csináltunk, beszorítottuk a két tégla közé az urkot. A veréb benyúlt az ételért, az urok a nyakába esett. A cérna másik vége meg volt kötve egy fához, mikor akart elrepülni, ott maradt. Naponta sokat megfogtunk, rekesztettük meg, mikor olyan kedvünk volt, elengedtük őket.

Eccer az egyik leánytestvérem hazajött, -- odavolt szolgálni Szebenbe -- hozott egy szép nagy fasípot. Olyan gömbölyű volt, mint egy alma, a fele sárga, fele pirosra festve, a belsejébe volt két kicsi golyó. Mikor fújtuk, úgy reszketett, kanyargott benne a levegőtől a golyó. Szép hangot adott. Egyenesen futottam Bedihez, fújtam a sípot elé az ő kertjükön. Meglássa Bedi, nézegeti, milyen szép síp. Azt mondja:
-- Add nekem!
-- Mit adsz érte?

Azt mondja, meg van fogva egy nőstény verebe -- mert Apám megtanított, honnan lehet megismerni mék nőstény, mék bak veréb, a baknak barna a feje. Tehát egy nőstény verebet ígért. Hirtelen kezdek gondolkozni: egy síp, a csak egy síp, egy veréb, az állat, az mégis többet ér. Mondom, ide a verebet, kész a vásár. Bedi fújja a sípot, én futok haza a verébbel, mutatom nénémnek mit kaptam a sípért. Az nekem ront:
-- Az Anyád istenit! Megbolondultál? Azonnal visszahozd a sípot! Agyonütlek Bedistől, verebestül együtt!
Futtam vissza, könyörögtem Bedinek, adja vissza. Nem akarta, de látta a végső kétségbeesésemet, visszaadta a sípot. Én aztán boldogan sípoltam.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS