2025. december 19. péntek
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Személyes történelem

Simó István önéletírása 2002. február 04. 15:51, utolsó frissítés: 15:51

"Sok gyermek nem vette komolyan a tanulást. Olyan volt: hatodikos kellett volna legyen, még a harmadikba járt. A szegényebbeket a szülei pásztornak engedték. A leánygyermekek már 10-12-13 éves korukba szolgálni mentek."




Simó István dokumentum-értékű önéletrajzának folytatását közöljük. Az 1970-ben már ötvenhat éves, betegnyugdíjas szerző kamaszkorának történéseire emlékezik.

Amikor iskolás voltam

Mezítlábasan


Még a könyvem elején említettem, hogy április tizedike után kezdtünk mezítláb menegetni. Amék legelőbb mezítláb ment, az olyan dicsőségszámba ment. Volt améknek a szüleje nem engedte meg, azzal csúfolkodtunk -- "bakancsosan döngettek" -- de a tízórai szünetben azok is lehúzták. A Tekintetes asszony később nem engedte Szent György nap előtt, ami április 24-én van, mezítláb menni, de már délután elsimult, szünetbe úgyis lehúztuk. A cipősök nem tudtak versenyt futni a mezítlábasokkal, muszáj volt egyensúlyozni a helyzetet. Vártuk huszonnegyedikét, tovább nem szólt a parancs, tiltás hiába volt, többet nem húztunk bakancsot. A szüleink sem bánták, mert nem győzték talpaltatni a bakancsot minden két hétbe.

Aztán volt aki nem mosta meg a lábát. Az Iskola előtt folyt a patak, kiküldték, mossa meg, küldték a leánykákat, szappan helyett cserépdarabbal kell súrolni. Volt akinek mondta a tanító: milyen a lábad, a lábad fejébe, a mocsokba a retek megteremne, ha beleültetnék. Kihasadozott, kicserepedezett, a hasadékok megteltek mocsokkal, elvarasodott, egy-két lábujjunkról mindég le volt ütve a lábujjunk bogja, ritka amék gyermeknek mindenik lábujja eccer-kétszer nem vette el a körmöt. Az enyém mindenik elvette, a nagylábujjam háromszor is, most olyan vastag köröm van rajta, ollóval közél sem lehet menni. Kiáztatom, harapófogóval csipegetem el. A talpunk úgy megvastagodott, a szamártöviset letapostuk, nem ment bele a talpunkba. Tehát ha akartunk volna, akkor sem tudtunk volna lábbelit húzni, mert ritka volt, ha nem volt seb valahol a lábunkon.

A felnőttek is mind úgy jártak. Eccer Szombat János sógorom, a testvéremnek az ura, ősszel elment sarjú kaszálni. Már hóharmat volt, de akkor is úgy jártunk. Por volt amíg ment, nem fázott úgy a lába, de a sarjúba úgy megfázott, nem tudott kaszálni. A lábát belefacsarta az ujjasába, amíg a nap fel nem jött, nem tudott kaszálni.

Falábakon

Ősszel és tavasszal falábon jártunk. Minden gyermek már iskolás kora előtt megtanul falábazni, mivel a falunk erősen sáros. Leginkább fűzfából csinálták, hogy könnyű legyen és minél magasabb, minél horgasabb volt a divat. Horgas azért kellett legyen, mert nem hajlik olyan könnyen, mint az egyenes. Tehát a kiválasztás is már nagy szaktudományt igényel. Rendszerint egy fából vágják, hogy páros legyen, kell lapocka, az már erős fából, kőrisfából kell nehogy letörjön. Oda szijúból káva kell, de biza egy-egy szegény gyermeknek vékony gyertyánfa tő vesszőt gurzsba sirítették, szijú hiányában ebből csinálták, de az már szegénységi bizonyítvány volt és amint ment váslalta a bakancs tetejét.

A térdén alul kellett két szijú a két lábra, az is elég szűk volt, itt is a szegényebbek csak kötőt köttek, az is gyenge mesterség volt, akárhogy megszorította a kötőt, tágult meg. Az ilyen gyönge felszerelésű falábasok legtöbbször a kezükbe vitték haza a falábat, a nagy sár közepébe beléestek, nem csak a bakancs volt sáros, a harisnyának a térde is. Voltak süppedékes helyek. A jó falábasok, mintha lovat hajtottak volna, -- gyí fakó! -- belecsubukoltak, dicsőség volt ha lapockáig süllyedt és ki tudta húzni bot nélkül.



Bottal is szégyen volt járni, csak a Leánykák meg aki akkor tanulgatott, azok jártak bottal, de a legjobb akarat mellett is mindég akadt szerencsétlenség: hol a káva elszakadt, hol a fölső szíjú és beleesett az illető. Legtöbbször mindég kullogott egy-kettő nagy sárosan a huszárok után.

Az iskolaudvarra nem volt szabad bemenni falábbal, mert erősen fölligásztuk volna. A hosszú tornánc előtt parkoltak a falábak, párosan, egy-egy mellett egy jó nagy bot, mindenki ismerte a magáét. Az utcát úgy összeligásztuk, még nagyobb sár lett. A kerek likakon bement a víz, és volt mikor a gyalogos asszonyok, különösen este, realéptek pontosan a faláblikra, a testsúlytól nyomta le a víz, megszorult benne, egyenesen fölfröccsent a fenekükbe (akkor senkinek nem volt bugyija), a férfiaknak a fehér harisnyájukra.

Minél hosszabb volt, annál hősiesebb volt, csak ahol nem volt sár, kövön, erős földön, hídon facsarodott ki a lábunkból. A jó falábas a követ el is kerülte, nehogy... Otthon az udvarra sem volt szabad bemenni falábbal, a járdán meg nem mentünk, a köveken, inkább a kapukba lehúztuk.


Készítsünk falábat!

Tehát egy speciál fölszerelés nyers fűzfából a faláb, kőrisfa lapocka, a szára kifelé hajtva, ne súroljon menet közbe. Jó szijúból a káva, ott a lapockánál odaszegezni, hogy ne hasadjon el a lapocka, mert a bütüjébe ha a szeg hosszára ment, hamar elhasadt. A káva két végéhez még egy kicsi négyszögű szijú darab, -- úgy dupla szíjba jobban fog a szeg -- a fölső kávát átszegező szeget ügyesen, mikor kibújt egy gömbölyű vason megkunkorítani, kontrát tartani, visszahajtani, a hegye újból bújjon bele. Jó szijú a lábszárra, néha megkenni, hogy puha legyen, a kávát is hámkenővel: puha is, szép is, fekete. A lábszáron legyen bújtató, a szijúnak a végit lehessen eldugni, ne lógjon. Úgy kötni föl, hogy a pöcök a lába külső oldalán peckelődjék.

A faláb végét kováccsal megvasaltatni, szeget a végébe, mint egy ceruza, de a vége bütykös legyen, a testsúlytól ne suvadjon föl a puha fűzfába a karika. Erősen szorosan rea kell legyen sütve forrón a szeg. A faláb végébe azért kellet a szeg, mert tavasszal sár volt, de még jég is volt, a jégen, de még a sárba is elcsúszik a faláb szeg nélkül. Mikor a sár reggelre, ősszel és tavasszal megfagyott, a kezünkbe vittük a falábat, mire jöttünk haza, felengedett a sár, föl kellett húzni. Aki nem tudná, falábon megállni nem lehet, csak menni, mint a kerékpárral.

Mikor én tanultam, én is tiszta új valódi felszerelést kaptam. Tavasszal az udvar száraz volt, Apám kikötött egy üspárgát, gunyaszárító kötelet, aztot kellett fogni, menni a kaputól a csűrig, Anyámék, a testvéremék, kiálltak a tornáncba, onnan nézték. Apám fölhúzta, elvezetett az üspárgáig, megfogtam, akkor elengedett. Egyet-kettőt léptem, megtántorodtam, elestem, de egyedül föl sem tudtam állni a hosszú falábakkal a lábamon. Apám fölállított újból, addig-addig, amíg megtanultam. Egy délután elsajátítottam a huszármesterséget. Körülbelül minden gyermek így esett átal a tanuláson.

Az Iskolába mentek a vásárok, a faláb-cserék, a legények a fonóba dugták el egymásét. Ha már a falábnál tartok, el kell mondjak egy falábas esetet. János öcsém beszélte: tavasszal erősen nagy sár volt, egyik barátjával belestek egy leányos ház ablakán, ezelőtt ez is divat volt. Hát ott ül Sebestyén József, de olyan fényes lakkcsizmába. Hamar kapcsoltak, mondták, állj meg Jóska, a lakkcsizma reggel nem lesz ilyen fényes. Lóháton jöttél, de gyalog méssz haza. Addig keresték, megtalálták az eldugott falábakat, eldugták tovább, -- mert ha a Legény bémegy a leányhoz, erre számít, hogy eldugják és előre eldugja. -- No de Jóska gyalog kellett hazamenjen, hiába kereste, nem kapta a falábakat. Tiszta csupa sár lett a lakkcsizma, a más kettő kacagta.

Most már a falábak is kimentek divatból, fölváltotta a gumicsizma, akármekkora sárba mennek, lemossák és készen van. Könnyebb mint falábbal kínlódni. A mezítlábazásnak is befellegzett. Nyárba mindenki, a gyermekek is, nyári cipőbe, szandálba járnak, senkit nem lehet mezítláb látni. A mezítláb-járási rekordot hárman tartottuk: László József volt magyar csendőr, Nagy Zoltán felső, meg én, de van tizenöt éve, mi is föladtuk a harcot. Ha egy új divatba vissza nem jő, csak emlék marad a mezítláb járás.


A faiskola

Tavasszal ásót kellett vinni, és ahol most a bikaistálló van, ott volt a faiskola-kert, oda jártunk dolgozni, gyakorlatozni. Az a kert olyan volt, mint egy szép kirakat. Ősszel vinni kellett mindenkinek vadalma-, vadkörtemagot egy gyufás-katujával. Aztat szép sorba elültettük, az kikelt, egyik vadalma, másik körte tábla. Mikor olyan vastag lett, mint egy pálca, tavasszal, kellett oltani. Pontosan megmutatta mindenkinek a tanító úr, hogy vágja el a vad tőkét. Kicsi pucoló fűrésszel elvágták 30-40 centi magasan a földtől, bicskával megsimította a tetejit, mert fűrész után doroncsos, nem forrik olyan hamar és jól, az oldalán a héját bevágni, két helyen szembe egymással egy hegyes fácskát lenyomni a héj alá az oltóágat beróni olyan hosszan, amilyen hosszú a hasítás, a piros héját lehántani, de csak ameddég be van róva.

Addig kereken kell kerekíteni a bicskával, de úgy hogy a fehér héját ne vágja el, akkor belenyomni a hasítékba a héj alá, hánccsal jó szorosan körültekerni, oltóviasszal bekenni, ne kapjon levegőt, az oltóág tetejét is megérinteni viasszal, ronggyal is körül lehet kötni, viasz hiányában sárga sárral is lehet pótolni, a tetejét behinteni a rongynál finom porral, hadd szigeteljen. Két kicsi ágat, amit levágott a vad fából oda kell kötni, védje az oltó ágat. A madár is, mikor hernyókat keres rea száll és megmozdítsa az oltó ágat, nem foganik, elszárad.

Minden gyermeknek, embernek van valamire hajlama -- az oltás is így volt. Akadt olyan gyermek, tanulni nem tudott, de a keze után minden tőke megfogant. Egész táblákat beoltottak, olyan vad táblák voltak, mint az erdő. Egy gyermeknek egy sor oltoványa volt beoltva. Az ösvenyek mindég aranytisztán kipucolva, és a sor szélébe egy kis táblácska jelezte kié az a sor beoltott anyag. A sorok között kapálni kellett.

A két-három éves oltványokat minden évben elárverezték, minden gyermek az övéből kapott egy-kettőt ingyen. Az élenjárók, akiknek száz százalékban volt a fogamzás négy-ötöt is kapott, így állandóan cserélődtek a táblák. Ahonnan elárverezték tavasszal, ott már ősszel ültették be maggal.

Tehát erősen szép volt a faiskola kert. Derzsi Gábor keze után sok gyümölcsfa termett, terem a falunak, még ma is lássuk a munkája jelképét.


Revolver az iskolában

Egy alkalommal -- lehettünk negyedik osztályosok, a háború akkor járt volt le, még akadt egy-egy revolver, karabély eldugva, -- Diák Pali is felhozott az iskolába egy olyan browning-szerűséget. Valahol otthon el volt dugva, rea akadt. Volt izgalom. A padok alatt adtuk tovább, mindenik megtapogatta, suttogtunk. A Tanító úr írt az asztalnál, föl-fölnézett, látta valami nincsen rendben, egyik a száját nem úgy tartsa mint máskor, a másik másképpen ül. Különösen amék padban abba a pillanatba volt a revolver, azok akartak nyugalmat erőltetni magukra, de a Tanító úr mind sűrűbben kezdett fölpillantgatni a napló fölül, a fegyvertulajdonos izgult, bánta, miért adta a ki a kezéből, integetett, hadd kerüljön még eccer vissza a tarisnyába. Éppen visszakerült a pad alatt Diák Palihoz -- ő a legelső padban ült, -- a padnak nem volt bütüje, kilátszott. A Tanító úr éppen felállott, be akarta dugni a padba, ledugta mellette, szinte a Tanító úr lábához ledöndült a földre. A Tanító úr sebesen fölvette, lett riadalom. A tanító úr kezdett ordítani, mi néztünk hol a tanítóra, hol Palira:

-- Fegyvert hozni az Iskolába! Ilyen szemtelenség!

Egyet elszalasztott a szüleje után. Mi szerettünk volna osztozni a Pali helyzetibe, de semmit nem tudtunk tenni, de miután Palinak az apja asztalos volt, jól volt a Tanító úrral, elsimult a dolog.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS