Muszájspiritusz a TESCO parkolójában

A hetedik budapesti ARC óriásplakát-pályázat dúrral beharangozott kiállítása azzal kezdődött, hogy M-el megittunk fejenként két sört egy vászontetős süteményárus háta mögött. A sör vizes volt, mintha ázott süteményből főzték volna. A világ úgyszintén. Két perc alatt egymillió eső zúdult a Hősök terére, és szomorkodva néztük, ahogy a világvége darabokra szaggatja kreatív gusztálkodásunkat. Persze némi káröröm is volt ott, mert se M., se én nem nyertünk a pályázatainkkal, pedig együtt tettük a jépégéket a pályázati borítékba. Tudják Önök, hogy van ez: a másik mindig jobb, és aki nálunk nem jobb, annál mi vagyunk gyengébbek. Hát szívtunk.



Pedig a felhozatal nem volt rossz, már ami az egymillió eső ködén keresztül látszott, a süteményárus háta mögül. Az idén ARC-ék több mint ezer plakátötletet kaptak az országból és határon túlról, és ebből a száz legjobbat tették közszemlére. Hét éve ugyanúgy. Az idén egy paraszthajszállal mégis keserűbb lett az egész. A pályázati kiírásban túlbonyolított kategóriák ugyanis arra késztették a nemzet kreatív elméit (és istenem, bennünket!), hogy szívükre tett kézzel esküdjenek némi társadalmi felelősségvállalást. A Jóistennek jóleshetett ez a kollektív tolerancia, mert amikor a korsóinkban már fele-fele arányban volt a sör és az esővíz, a nyári est valamennyire a helyére zökkent. A rossz fényviszonyok miatt persze csapnivaló fotók készültek, de ez így stílusos egy vizuális üzenetekről szóló riportnál. Az ég nem ver bottal.