Kivándorlás-történetek tőletek: szerelem, románok, vándorösztön
szerk. 2006. július 14. 18:30, utolsó frissítés: 17:29Arról, hogy ha benne vagy, minden más; egyesek, ha akarnak, sem tudnak #i#beolvadni#/i#. Bónusz: #b#kis amatőr aritmetika a nemzetfogyásról#/b#
és tippek "frissen végzett felsőfokú képzettségűeknek". Válaszok, levelek és hozzászólások előző összeállításaink kapcsán.
ÉDES ERDÉLY, ITTHAGYUNK 1. Monológok a kivándorlásról, pro provocatio
Függőség és "otthon"-érzés, megmaradásretorikával szembeni allergia, Marx prolegomenája a Tőkéhez, és persze érvényesülés meg pénz. Extra különvélemények arról, hogy lehetséges életstratégia-e a "román valóság"-gal szemben, ha itthagysz csapot-papot, pénzed repülőjegyre költöd, és elhúzol.
ÉDES ERDÉLY, ITTHAGYUNK 2. Ittmaradók reflexiói a kivándorlásról és az emigránsokról
Van, akinek jól megy, mégis elhúz, van, aki gürcöl, de inkább marad. Gyakorlati előnyök és sok-sok érzelem a gyümölcs ízű gyümölcstől a sós ízű könnyekig.
--------------
23 éves bölcsész lány: Világéletemben azt vallottam, hogy nem fogok soha elmenni innen – ha minden jól megy, másfél hónap múlva költözöm…
A barátaim közül én voltam az egyetlen, aki azt mondtam az érettségi után, hogy soha nem fogom elhagyni Erdélyt, mert nekem itt egyszerűen jó. Meg sem tudom mondani, hogy mi a jó, ez egy érzés.
Kivert a veríték, ha átléptem a határt,
hisztis, nyűgös és undok lettem odakint, mert a biztonságot az idebent jelentette. Abba nevelődtem bele, hogy mindig van egy ismerős, barát, aki segíteni tud, mindent meg lehet oldani, el lehet intézni. Ez adta a biztonságot, és ennek a hiánya félemlített meg odakint. Kiépült a baráti köröm, a kapcsolati hálóm és kellemesen elvoltam benne: hol nekem segítettek, hol én segítettem másokon.
Aztán megismertem valakit Budapestről, megszerettem, és most utána megyek. Persze ezt megelőzte a munkahelykeresés, és akkor jöttem rá, hogy az én humán műveltségemre itthon nincs szükség, vagy, ha van, nem fogok belőle megélni, nem úgy, ahogy szeretnék. Nem luxust akarok, csak saját lakást, normális munkahelyet a szakmámban, és a lehetőségeket böngészve Budapesten erre több esélyem van.
Én is azzal nyugtatom magam, hogy lehet, hogy visszajövök. Az érzelmi kötődés megvan, sajnálom itthagyni a szüleimet, barátaimat. Azt hiszem, csak itt fordul elő, hogy ha leülsz egy idegen társaságban, mondjuk Kolozsváron, akkor
öt perc múlva lesz közös ismerős.
És ez átkozottul jó érzés. A következő mondat miatt döntöttem úgy, hogy írok: "de akik elmennek/elmentek, valószínűleg érzelmileg soha nem is kötődtek Erdélyhez, tehát ilyen szempontból nem jelentenek veszteséget".
Mindenki veszteséget jelent… és szerintem nincs olyan, aki nem kötődött/kötődik érzelmileg Erdélyhez. Csak nem látunk bele mindenki döntésének az okaiba, amíg nem éljük át, nem tudjuk megérteni a másikat. Vagy amíg nem úgy közelítünk felé, hogy meg akarjuk érteni…
Pénzért, munkáért, tanulásért, lehetőségekért nem mentem/mennék el, most mégis el fogok. Lehet, hogy az ilyen történetből kevesebb van, és nem jellemző, de a kivándorlás-képet mégis árnyal(hat)ja. Azt gondolom, hogy
nincs általános tendencia, leszűrhető tanulság, egyéni történetek vannak.
Zoli: Én az egyetem és katonaság elvégzése után az önkormányzatnál dolgoztam, éhbérért, a gépészmérnöki diplomámmal, testvérvárosokkal tartottam a kapcsolatot. A munkaidő kötetlen volt (karácsony napján du. 4 órakor megkérdezték tőlem, hogy miért is akarok még ilyenkor hazamenni?!; a kisgyerekem otthon várt a bölcsőben), a munkámmal elégedettek voltak, minden kollegám szeretett. A szakmámban nem sikerült elhelyezkednem.
Amikor önkormányzati lakásért folyamodtam, megígérték, hogy mindent megtesznek ezért, volt is lakás, de végül az alpolgármester sofőrje kapta meg a várólistán lévő töbszázadik helyről (az igazságos főnököm azt mondta, hogy ő nem követ el semmiféle szabálytalanságot senki kedvéért, az alkalmazottja viszont megtette).
A feleségem munkásként kétszer annyit keresett, mint én,
a kisbabával egy 3x4 négyzetméteres lakásban laktunk a szülőknél. Akkor eltökéltem, hogy friss diplomával, nyelvtudással nekivágok a világnak, mert nagyon besérültem, hogy csak ennyire becsülnek. Magyarország lett a célállomás, fél éven belül viszonylag biztosnak tűnő állapot alakult ki, ekkor elhoztam a családomat is.
Már 7 éve élek Magyarországon, saját (bankkölcsönös!) 57 négyzetméteres panellakásunkban élünk, négyéves autónk van. A gyerekünk itt jár iskolába. A dolog pikantériája, hogy négy jóbarátom, akivel együtt végeztünk az egyetemen, 36 kilométerre lakik tőlünk. Tehát "mind" itt vagyunk.
Nagyon sok tüskét, tövist kaptam az itteni emberektől, de túléltem. A honvágy csak nő, meg a hazaszeretet, de amikor otthon vagyok, 4 nap után hazakívánkozom a saját lakásomba. A barátaimon kívül
nagyon sok erdélyi család él a környéken,
olyan is, aki negyvenvalahány évesen telepedett át, és majdnem a semmiből kezdte, akárcsak én. Egy autó csomagtartójában volt a családom cucca, amikor átköltöztünk.
Röviden ennyi. Nem tudom, hogy jól csináltam-e, mert nem az igazi, ha erdélyi magyar iskolázott emberkék elvándorolnak. Ez a kérdés ma sem hagy még nyugodni.
Egy nagyon közel álló család anyagi nehézségek miatt visszatelepült. Akkor eljátszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha... de ha a szükség nem visz rá, akkor sajnos mi már nem fogunk állandó erdélyi lakosok lenni talán soha.
Orbán János, 25 éves programozó: Június 19. óta már Pesten lakom, ezért leírok egy pár gondolatot a témáról. Néhány évet Magyarországon töltök, cél az állampolgárság visszaszerzése, utána nem kizárt, hogy megcélozom valamelyik germán kultúrájú országot.
Eljött az idő, amikor elkezdtem mérlegelni, hogy mit kapok, ha otthon maradok, és milyen lehet, ha elmegyek. Egyrészt elrettentő példa a nyugdíjasok helyzete (elég csak a szüleimet és a közelibb rokonságot látnom) - én nem akarok Romániában megöregedni. Másrészt, ha maradnék, akkor 10-20 év múlva 100%-os valószínűséggel
megbánnám, hogy nem próbáltam ki magam külföldön,
amikor fiatal voltam és még semmi vesztenivalóm nem volt (család, gondozásra szoruló szülők stb.).
Most, ha pár év után nem jönne be az elvándorlás, megtehetem, hogy visszamegyek. Nincsenek illúzióim, most már tudom, hogy a gyerekkorom emlékeiben megmaradt, vonzó illatú ajándékkal és finom csokival hazalátogató, külföldre kivándorolt rokonok mindennapjai nem éppen olyan szépek és gondtalanok, mint annak idején tűnt.
De azt is tudom, hogy a "hűtlenségért" cserébe egy biztonságosabb, emberhez méltóbb, nélkülözéstől mentesebb, relatíve gondtalan életet kaptak, nemcsak ők, hanem gyerekeik is.
A kultúrát, szellemi életet univerzális jellege miatt máshol is meg lehet találni. Az alapfeltételek adva vannak (1-2 világnyelv ismerete, egyetem), miért ne próbálnék szerencsét máshol is? Az emberek többségében alapból megvan a félelem az újtól, a bizonytalanságtól, ezért inkább eltűrik a rosszat is,
szívesen meggyőzik önmagukat arról, hogy most jó nekik,
máshol pedig csak még nehezebb lehet. Ezt az eszmefuttatást le kell győzni, mert beleszólásunk van saját útunk irányába.
Szubjektíven mérlegelve pedig elmondhatom, hogy még mindig kétségek gyötörnek, de ezt meg lehet szokni, szinte biztos, hogy egy enyhe, de rossz érzés mindig meg fog maradni az emigrálás miatt.
Segítségemre van egy sajátosságom: Brassóban nőttem fel, Kolozsváron végeztem az egyetemet, Pesten dolgoztam egy évet, majd Marosvásárhelyen szinte kettőt, és most újból Pesten találom magam. Sehol nem érzem igazán jól magam, de ha már mindenhol rossz, akkor miért nem menjek olyan helyre, ahol a jövőm jobb lehet, anyagi biztonságot érhetek el, szellemileg és szakmailag pedig fejlődni tudok?
Ezeken túl még élénken emlékezem gyerekkori "kalandokra": Brassóban történt, hogy leszállítottak a buszról, csak azért, mert magyarul beszélgettem osztálytársaimmal. Számtalanszor meg kellett hallgatnom, hogy "ez Románia, beszéljetek románul, de amúgyis menjetek haza, Magyarországra". A jelzőket inkább nem írnám le... Mondhatnám, hogy
mindenki álljon a nagyapja sírja mellé,
majd eldől, hogy ki van otthon és ki nem... Valahogy már elegem van a román szóból, ha lehet, minél kevesebbet akarom hallani. És el akarom felejteni a más nyelvekre lefordíthatatlan, román értékrendet bizonyító kifejezéseket is: "smecher", "fraier", "miştocar", "descurcăreţ" stb...
Továbbá érdemes figyelembe venni azt is, hogy egy társadalom miként viszonyul a hátrányos helyzetben, kisebbségben levőkhöz, vagy a többségtől eltérő módon, más értékrenddel élőkhöz. Elég csak a most nemrég lezajlott bukaresti melegfelvonulás körüli cirkuszra gondolni.
Ahogy eddig is, ezentúl is tisztelni fogom a meggyőződésből maradó embereket, de a süllyedő hajón nem én akarok lenni a kapitány.
Fritz, 26, Ciprus: Nálam az ide-oda vándorlás nem kizárólag az anyagiak miatt történt, inkább a kíváncsiság (meg az agytágítás) rángatott erre-arra, természetesen mindig munkahelyváltással (vándor-programozó) volt összekapcsolva.
Romániából Magyarországra első alkalommal puszta kíváncsiságból mentem, rögtön az egyetem befejezése után, de nem tetszett, otthagytam. Belegabalyodtam a hosszú összetett szavak kiolvasásába, elegem lett a rohanásból, meg a sok idegbajos emberkéből, amint az utcán rohannak, és üvöltöznek egymásnak.
Nem tetszett a levegő meg a víz, visszamentem Erdélybe.
Valami nagyon szar melót kaptam, irtó rosszul fizettek még akkoriban, úgyhogy az első adandó alkalommal visszamentem Magyarországra. A meló ott is szar volt, de legalább megfizettek.
Egy év eltelte után kezdtem másfele kacsintgatni, visszamentem Romániába, három hónapig lógattam a lábam, körbejártam az országot, elköltöttem a spórolt pénzt… tetszett… kinek nem tetszene. Közben aláírtam egy szerződést egy ciprusi céggel, de először elmentem Izraelbe szétnézni, egy hónapot éltem ott, ennyit engedett a vízum, külsősként dolgoztam egy cégnél. Most Cipruson lógatom, és gondolkodom, hogy merre tovább.
Néha van honvágy, főleg amikor kint 40 fok van,
és dühöng a nyár… De ezenkívül szeretem itt, egészen más, mint otthon. A legjobban az otthoni barátok hiányoznak, de mindig, amikor a visszaköltözésen jár a fejem, egy (otthon maradt, doktorandusz) barátom mondata jut eszembe: Romániában élni annyi, mint eltemetni magad. És bizonyos szempontból igazat adok neki. A legtöbb otthoni barátom jól megvan már, házat vettek, autót vettek, eszük ágában sincs elköltözni, jól érzik magukat, azt mondják: Romániában jó élni.
Teljesen igazat adok a 24 éves, félig emigrált doktorandusz hallgatónak a cikkből, nem szép nyivogni, hogy milyen nehéz. Néha én is nyivogtam, aztán leszoktam róla, most már csak szedném a sátorfámat és továbblépnék nyivogás helyett, de nincs okom nyivogni.
Viszont nagyon nehéz egyetértenem a második gondolatával: …beolvadni a tömegbe… ez itt nem fog menni… a ciprusiak 1.50 magas, fekete hajú, barna bőrű tömzsi alakok… én 1.80 magas, vékony, fehér bőrű, szőke, kékszemű… ha egész nyáron a tengerparton ülnék, akkor se lennék olyan barna, mint egy ciprusi… tengerpart nélkül.
Legfeljebb az orosz emigránsok közé olvadhatok be.
Azokból is jó sok van. Legtöbbször úgyis oroszul köszönnek nekem… talán itt az idő egy újabb nyelvet megtanulni.
27 éves arculattervező: Én szeretem itt, meggyőződéses kivándorlásellenes vagyok, de ha egy lány, akit szeretek, elmenne, akkor én is mennék. Ekkor és csak ebben az esetben. És igen nagy valószínűséggel ez lesz belőle... persze ez az egész csak akkor válik nagyon égetővé, ha tényleg nagyon komolyra fordul a dolog, és tényleg Budapestre megy doktorálni. Természetesen egy csomó ország elvből szóba se jöhet: pl. Ázsia, Afrika, D-Amerika, USA, Franciaország. Úgyis
70 éven belül K.O. az erdélyi magyarságnak,
és 125 éven belül K.O. az utolsó magyarnak. Matematikailag ennyi ideig bírhatjuk ilyen fogyás mellett.
Ugye, 1977-ben Erdélyben kb. 1,8 millióan voltunk, 1992-ben kb. 1,629 millióan, 2002-ben pedig 1,435 millióan. Szóval 10 évente kb. 200 ezerrel vagyunk kevesebben, ebből meg az következik, h. 7x10 év alatt elfogy az 1,4 millió erdélyi magyar.
1990-ben kb. 15 millió volt az összmagyarság, most jó ha 13,5 millióan vagyunk (számoljuk csak össze: kb. 9 Magyarország + 1,4 Erdély + 0,6 Szlovákia + 0,3 Vajdaság + 0,15 Kárpátalja + 1 máshol).
A hipotézis a következő: ha 10 évenként 1-1,5 millió magyarral van kevesebb, akkor 100-150 év alatt nullára csökken a magyarok száma; szóval azt a 125 évet úgy kell érteni, hogy valahol 100 és 150 év között. De mivel a csökkenés üteme nyilván nem állandó, szerintem valamivel többet bírjuk majd. Tehát itt Erdélyben olyan 100 évet, a világon kb. 200-at adok magunknak.
A románoknál hasonló a helyzet, csak ők kétszer anyian vannak, és kisebb a csökkenési arány.... habár ha így folytatják, nekik se adok 400-500 évnél többet. Persze ez nem tudományos extrapoláció, hanem egy
kis amatőr aritmetika.
Szóval elsősorban Magyarország jöhet szóba. Nem kevesebb mint 4 unokatestvérem van csak Budapesten. Még valami: szerintem nem lehet végképp ottmaradni (függetlenül attól, hova méssz). Tudniilik ott mindig kilógsz a sorból; szóval nem vagy otthon.
28 éves akut vándor: A megmaradás-retorika elhalt, nem szajkózza nyilvánosan már senki, még a nagymamám sem. A politikusok vagy elfelejtették, mert éppen nem jó a konvertibilitása, vagy félnek, hogy
valamelyik hazaérkezett kikéri a zálogházból a cukorkáját,
s akkor leolvad az esélyteremtés habcsók-manna a fenyőfák hegyéről. Odakint nem vártam semmire, csak azt tudtam, hogy jobb kell legyek, mint az ottaniak. Így jött össze az az őrült nagy hajtás, amit aztán kezdtem utálni, és elátkozott sorsként fogalmazódott meg bennem.
Kiszámoltam, hogy a felhalmozott vagyonkából otthon mennyit is lehet lébecolni, olcsó sörben, nyugodt poshadásban. Mivel a régi árakkal számoltam, nagyon jól mutatott az egyenlet, még egy épülő palotát is láttam a ködben, amit majd arra az 5 árra építek, amit nekem, a (megtérő) fiatalnak ajándékoz szülővárosom (törvény szerint járna is!). Megszületett az újabb kiküldetés gondolata. Tulajdonképpen hazamenekülés.
Hazajöttem, és el kezdtem hangoztatni, hogy én bizony hazajöttem. Eleinte jól hangzott, de senkit sem hatott meg, még komoly elöljárókat sem, akik szerintem hivatalból el kéne érzékenyüljenek, amikor olyan alkalom adódik, hogy a nemzet teste nem hasad éppen, hanem új karja nő (vagy ősz hajában megjelenik egy kunkorodó, fickós, vörös hajtincs). Sokkal inkább problémaként jelentkeztem
a nemzet testén és anyám konyháján.
Na és a telket sem adják ingyen, sőt, drágábban, mint ahonnan hazajöttem.Úgy érzem, lesz még egy pár kiküldetés, ehhez persze újra diáklétbe kell szenderülni.
Az ismerősök kissé megrémülve kérdik meg, hogy miért is jöttem haza, ennyire rossz odakint. Érezni lehet, hogy világok dőlnek össze bennük, amikor az is-is, sem-sem dumát előadja a vándor. A mentsvárak falai omlanak ilyenkor, amire úgy gondoltak, hogy ott is van egy rokonuk, ha itthon minden rosszra fordulna. De ha ennyire nem jó ott sem!?
Ez a kolbász-kert dilemma, ami arról szól, hogy otthon a kerítés fából volt, de nyugtom volt a világtól. Olvastunk, szeretkeztünk, nagyokat aludtunk és közben korgott a gyomrunk. Háttérben suhogott a fenyves. A kerítés állt, csak a szú ette kíméletesen, mert ő is jól nevelt és művelt. Otthagytam, mert ígértek messzebb
egy kolbászból font kerítéses rencsen melót.
Sokat görnyedtem, mindig fáradt voltam és ettem a kerítést, ami lassan elfogyott és a rencs összeolvadt a dzsungellel. Hamarosan beszabadultak a nagytestű növényevők és lelegelték. Most mint fitoplankton tértem vissza, és mesélem történetem a hazai vizekben, de nem találok kapcsolattartó személyt. A biológusok is mind elmentek.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
