A macsó-szexualitás és az Előretolt Helyőrség
kérdezett: Botházi Mária 2005. december 29. 10:28, utolsó frissítés: 10:11Még hány évig lesz népszerű Wass Albert? Balázs Imre József irodalomkritikussal beszélgettünk.
Nemrég megjelent Mint egy úszó színház című kötetében Balázs Imre József az elmúlt öt évben közölt kritikáit, irodalomtörténeti írásait gyűjtötte egybe. Együtt látva, folyamatszerűségében olvasva a különböző lapokban megjelent cikkeket, rájöhetünk: a szerző kicsit másképp látja a honi magyar irodalmat, mint ahogyan azt az iskolában tanultuk.
Azt írod egy helyen: Gerold László „olvasó irodalomként” jellemezte a kortárs vajdasági magyar irodalmat – az erdélyi magyar irodalomra viszont épp ennek ellenkezője igaz. Hogy értetted ezt?
– Azért mondta Gerold László, hogy olvasó irodalom a vajdasági, mert a kilencvenes években legnagyobb nevei a kritikusok közül kerültek ki. Az ember párhuzamokat próbál látni, és ha nem lát, akkor elkezd ennek miértjén gondolkodni: elkészítettem két év statisztikáját a Látó 2000/2-es számában (később a szerző még három évet megnézett, lásd itt – a szerk.) arról, hogy kik közöltek kritikát Erdélyben.
Az derült ki, hogy sem Kántor Lajos, sem Cs. Gyímesi Éva, Szilágyi Júlia vagy Mózes Attila nem jelentetett meg nagyobb számú kritikát az említett időszakban, 1998 és 2002 között. Az erdélyi magyar kritikában nincs idős és középnemzedék, kritikát inkább a fiatalok, huszonévesek írnak.
Konzervatív kultúra a mienk, amelyik szereti megnézni, ki mond véleményt valamiről – hogyha nem ismeri az olvasó a kritikust – és a huszonéveseket kevésbé szokás ismerni –, akkor nem tartja hitelesnek.
És szerintem ez probléma az erdélyi irodalom láthatóságával kapcsolatban; létezik egyfajta vákuum: az olvasásnak nincsenek nyomai, legalábbis sokkal kevesebb, mint amennyire jók a szövegek. Nem létezik például az az ötven-hatvan év körüli középgeneráció, amelynek most pályája csúcsán, reflektorfényben kellene állnia, amelynek tagjaira mesterekként lehetne gondolni.
Ennek oka az irodalmi életben fellelhető belterjesség lehet?
– Vannak dolgok, amelyek levezethetők ebből a belterjességből, de egyébként, ha megnézem a magyarországi irodalmi világot, a belterjesség szempontjából arról sincs jobb véleményem. A középgeneráció hiánya – amely a vers és próza esetében kevésbé jellemző – bonyolultabb ügy, szociológusokat kellene erről kérdezni.
Írásaidat olvasva az derült ki számomra, inkább értelmező ember vagy, aki összefüggéseket keres, problematizál. Erőteljes, amolyan odapörkölő kritikusi hangvételre nem ragadtatod magad. Miért?
– Volt egy kísérletem ezzel kapcsolatban: 2002-ben Láng Zsolt felkért, hogy írjak a Látóba Deleatur-rovatot, amelynek szerinte az volt a lényege, hogy gonoszkodni kell. Én becsületszavamra megpróbáltam nagyon gonosz lenni, de rá kellett jönnöm, hogy az nem én volnék. Azt gondolom, hogy aki nem tudja ezt spontánul jól művelni írásban, annak kár erőltetnie.
Másvalami talán jobban ment: jó, érdekes szövegek felfedezése. Vagy az előítéletek bontogatása. Megpróbáltam új szempontokat nyújtani olyan szerzők olvasásához, mint például Tamási Áron, akinek a recepciója nagyon bebetonozódott egy bizonyos irányba.
Sokáig Tamási Áron volt az erdélyi irodalom Wass Albertje. Vele lehetett azonosítani azt, hogy mit jelent Az Erdélyi Irodalom: fontos volt ebből a szempontból, hogy amit Tamási ír, az csak a Székelyföldön van, ugyanakkor jelentette „a nép bajának megszólaltatását”.
A hetvenes évek tájékán észrevette a magyarországi irodalomtörténet-írás, hogy a második világháború után a népi irodalom leszállóágba került – gyorsan körülnéztek hát a kritikusok egy kis utánpótlásért, és megtalálták a határon túli irodalmat. Ez is magyarázza, hogy miért pont úgy nézett ki Magyarországról az erdélyi irodalom, ahogy.
Ehhez képest másként, egészen más oldalról is megközelíthetők ezek a szerzők: például nagyon izgalmasak nyelvileg Tamási korai művei, a Szűzmáriás királyfi, az Ősvigasztalás – ez utóbbi színrevitelével és értelmezésével a kilencvenes években elkezdődött egy mához szóló Tamási-kép kialakulása. Úgyhogy nyilván nem csak én figyeltem ilyesmikre.
Amikor az Transindex kiírta az Erdélyimázs-ötletversenyt, a kötet már kész volt, de így utólag azt mondanám: ez az én hozzájárulásom az Erdély-imázs javításához. Céljaink, azt hiszem, közösek voltak: építeni e kultúra azon elemeire, amelyek felismerhetők, de ezt úgy tálalni, hogy olyan embereket is megszólítsunk, akik unják a kliséket.
Ha már a Nagy Honi Szerzőknél tartunk: hogy látja a kritikus Wass Albert népszerűségét?
– Egyértelmű, hogy ezek a művek nem irodalmi értékük miatt népszerűek: létezik egy olyan igény az erdélyi társadalomban, amelyet ezek a regények kielégítenek. Az erdélyi családoknak kibeszéletlen történeteik vannak például a románok túlkapásairól, vagy akár a szovjet felszabadítókról, akik a falvakba bevonulva nőket erőszakoltak meg, fosztogattak és mindenféle egyéb gaztetteket követtek el.
Ezeket a történeteket itthon ’89-ig nem írta meg senki. A fordulat után ezek a történetek „kiszabadultak” – de mivel Wass Albert emigrációban írta a művei nagy részét, neki nem kellett korábban sem tekintettel lennie semmilyen cenzúrára.
Ő tehát különösebb irodalmi igényesség nélkül, illetve egy erős melodramatikus igénnyel megírta ezeket a történeteket, amelyek azért annyira revelatívak mostanában, mert egybeesnek a családi magántörténetekkel. Azt gondolom, ahogy ez az igény kielégítődik – öt-tíz évnél nem hiszem, hogy tovább tartana a folyamat – szépen le fog futni ez a népszerűségi hullám.
Köteted két zárócikke az erdélyi írók érdekképviseletére fókuszál. Az első írásban azt veted fel, hogy kell egy olyan írószervezet, amely javítja az írók közérzetét. Aztán megállapítod, hogy ez megvan: az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) nevet viseli. Négy év távlatából hogy látod, mennyire tölti be az E-MIL a szerepet, amely miatt létrejött?
– Másképp látom. Viszont azért tartottam fontosnak ezt a két írást így egymás után betenni, mert a kettő együtt megmagyarázza, hogyan jött létre az E-MIL.
Az első cikk 2001-ben, a Székelyföld folyóirat és mások által megszervezett hargitafürdői írótalálkozó után született: hetven író volt ott jelen – korosztálybeli, politikai és földrajzi tekintetben, azt kell mondanom, sokkal szélesebb körben reprezentáltak voltak az írók, mint később, az alakuló E-MIL-ben.
Ez egy eléggé legitim gyülekezet lehetett volna arra, hogy lépni tudjon az önszerveződés irányába. A cikkemben utalok rá: ha egy kicsit pragmatikusabb lett volna a hargitafürdői ülésvezetés, akkor nem lett volna szükség az E-MIL létrehozására.
És itt kritikával illetném a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványt, amely kapott egyféle mandátumot akkor arra, hogy programirodát hozzon létre valamelyik nagyobb városban, hogy gyakorlatiasabban szálljon be az irodalmi élet szervezésébe. Ha akkor lépett volna, másképp alakulnak a dolgok.
De nem tette meg; megtette helyette egy szűkebb csoport, melynek tagjai viszont nagyon jól együtt tudnak működni, és szervezésben valóban hatékonyak. Az E-MIL taglétszáma elég szépen gyarapodott, de azt gondolom, hogy sok jó író van Erdélyben, aki nem tagja a szervezetnek, és ez probléma.
Ennek következményeivel évről évre találkozni például a díjkiosztó gálákon is: visszás helyzeteket szül az, hogy csak az E-MIL tagoknak oszt a szervezet díjakat, miközben lehet azt tudni, hogy akik nem tagok, esetleg jobb műveket írtak az adott évben. És azt is lehet tudni, hogy a tagok díjazását illetően is vannak viták.
Úgy látom, hogy az E-MIL-re mindenképpen szükség van: kell egy szervezet, amely odafigyel a különböző érdekvédelmi problémákra. Ezért én is E-MIL tag vagyok. De azt gondolom, az E-MIL válságban van jelen pillanatban. A válság egyik jele az volt, hogy tavaly a mandátum letelte előtt vezetőségváltás történt a szervezetben, illetve az is arra utal, hogy a 2005-ös E-MIL gálaesten kiosztott díjak zsűrizése az idén másképpen történt, mint tavaly.
Hogyan történt?
– Tavalyig úgy volt, hogy az előző évi díjazottak alkotta zsűri osztotta ki a díjakat. Idén, talán a tavalyi díjakkal kapcsolatos elégedetlenségek miatt, Márkus Barbarossa János elnök a gálaesten hangsúlyozta, hogy ezek nem E-MIL-díjak, hanem szponzorok által felajánlott elismerések. Ebben benne volt, hogy a szponzorok határozták meg, hogy kik kapják a díjakat.
Nemrég ünnepelte tizedik születésnapját az Előretolt Helyőrség – te többször is kritikával illeted a transzközép populáris irodalmat...
– Ha a populáris irodalomra gondolunk, többek között a krimi, a sci-fi, a szerelmes regények, a horror jutnak eszünkbe. Ami a Helyőrség konkrét irodalmi termése kapcsán nekem feltűnt: a Helyőrség leszűkíti ezt az értelmezést. A csoportnál a legerősebb a szexualitás-vonulat – ahogy egyre több könyv születik, egyre jobban kibontakozik a macsó-szexualitás megjelenítése.
Lassan több kötetnyi értekezést lehetne írni, ilyesfajta tudós címekkel, hogy A maszkulin identitás jelenléte a fiatal erdélyi irodalomban. Amikor tehát a Helyőrség azt mondja, hogy olvasható irodalmat szeretne létrehozni, ez valójában azt fedi, hogy egy újabb rétegirodalmat hozott létre: ez az irodalom valóban megszólít egy olyan olvasóközönséget, amely eddig kevésbé volt szórásban, de ez továbbra is egy rétegirodalom.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
