„Ők azok, akik halálra születnek”
kérdezett: Kilyén Barna 2014. május 12. 13:14, utolsó frissítés: 13:14Turóczi Ildikót lehet csodálni. Mások talán irigyek is rá, én nem. Sokszor talán ő sem irigyli a saját helyzetét. Kézdivásárhelyen született, orvosi praxisát felhagyva, önkéntes gyógyítóként kétszer megjárta Afrikát.
Turóczi Ildikó afrikai élményeit, tapasztalatait könyv formájában és internetes naplóban teszi átélhetővé mások számára is. Kamerunról és az ott vállalt küldetéséről beszélgettünk.
Néhány évvel ezelőtt felhívtak a Mária Rádiótól, hogy tematikus Afrika Napot szerveznek, amelynek a keretén belül szeretnék, ha a Vulticulus Földrajzi Társaság is - vállalva a kontinens általános bemutatását - egy rövid, hatvan perces beszélgetés erejéig bekapcsolódna. Személyemmel képviselve a Vulticulust szívesen tettünk eleget a felkérésnek. A jó hangulatban zajló beszélgetés során nagyon sok érdekes aspektust sikerült felvillantani, többek között sor került a kereszténység jelene, jelenléte Afrikában témakör kibontására is. És ez volt az a pont, ahol elbizonytalanodtam, ugyanis a beszélgetés végkicsengése, nem számítva erre, az kellett volna legyen, hogy milyen jó, hogy a kereszténység - kiutat mutatva ebből az ellentmondásokkal teli helyzetből -, egyre nagyobb teret hódít Afrikában. Erre - a visszaélésekkel teli múlt ismeretének a tudatában -, egyértelmű megerősítő választ nem adtam, és nem is tudtam volna adni. Mi a véleménye erről a Kamerunt kegyetlen közvetlenséggel megtapasztalt Turóczi Ildikónak? Lehet-e megoldás a keresztény értékrend például a HIV fertőzések visszaszorítására?
- Azt hiszem, ha meg kellene fogalmaznom, hogy mit jelent a keresztény értékrend Kamerun Esu nevű törzsi királyságában, akkor nagy bajban lennék. Azért is, mert ez egyáltalán nem jelenti a törzsi hagyományok megtagadását, mellőzését, sutba dobását, hanem jóval inkább a két (törzsi és keresztény) értékrend közös időben való, sajátságos alkalmazását, amelyben egyaránt áldoznak Istennek és szellemeknek. A keresztény értékrend „mélyebb” megélése kicsit másképp történik fekete Afrikában, mint nálunk. A szentmise „él”, a Bibliát törzsi ritmusra táncolják és éneklik. A „szellemközeli” állapot mindennapos és a keresztény hit nem zárja ki a boszorkányok, varázslók létét.
Visszakanyarodva a kérdéshez: a katolikus egyház például nehezményezi, néhol tiltja is az óvszerek használatát, monogám kapcsolatra, hűségre biztatva híveit, ami nem is lenne gond, ha nem a poligám lenne Kamerunban a megszokott, hagyományos, törvényes házasodási rend. Ha az örömlányokra gondolok, a nagyvárosi, szexualitásukban nem feltétlenül keresztény fiatalokra, az alkalmi kapcsolatokra, akkor bizony a keresztény értékrend nem sokat segít a HIV-fertőzés visszaszorításában. Hadd kérdezzem meg: nálunk, a mi „fejlettebb” kultúránkban, a keresztény értékrend segítene-e a nemi betegségek megelőzésében? Nem vennék rá mérget. Én jobban bízok az óvszerben.
Az első kameruni kiutazásodat a terepnapló-szerű, Változó idők Kamerunban című - mondhatjuk, hogy nagy sikerű, hiszen gyorsan elkapkodták - könyvedben a nagyközönségnek is elmesélted. A második, tavalyi kiutazásod tapasztalatait is könyvformába öntöd. Nem idegen tőled a tollforgatás, hiszen írtál Te már könyvet a Szent Jakab zarándokút végigjárása során megélt spirituális élményeidről, de jelentettél meg Álomcsapda címmel "tömör miniesszé-szerű elmélkedéseket" is. A könyvírás tudatosan ennek a missziónak a része, vagy spontán módon a megtapasztaltak mélysége sarkalt arra, hogy mindezt leírd és átélhetővé tedd másoknak is?
- 2011-ben csupán két hónapig voltam Esuban; a megélt élmények, a kultúra mássága, ennek varázsa késztetett a Változó idők Kamerunban című terepírás megírására. Egyfajta élménynapló ez is, akár a Camino-s írás, annyival másabb, hogy inkább „kifele” forduló, ezáltal jobban dokumentált, és a történtek a fekete kontinensen zajlanak, egy ottani, félig-meddig törzsi szokásaiban leledző életformára csodálkoznak rá, vesznek részt benne.
Az ezt két évvel később követő, féléves ottlétemről szóló írás valóban missziós jellegű (is) szeretne lenni. Egyrészt, mert több időm volt újraértelmezni a dolgokat, másrészt pedig, mert egy új projekt (HIV-fertőzött, árva gyerekeknek építendő ház) része kíván lenni. Ezeknek az árváknak a sorsa mélyen megérintett, mellbe vágott. Szembesültem azzal a ténnyel, hogy ők azok, akik halálra születnek, nap mint nap szembesülnek vele, miközben fogalmuk nincs arról, hogy mit jelent a „halál”. Ők csak azt érzik, hogy sehol senkinek semmire nem kellenek, mert csak költséget és ráfordítást jelentenek (Kamerunban az egészségügyi ellátás költségtérítéses).
A fotók Turóczi Ildikó tulajdonát képezik
A kameruni tapasztalataiddal kapcsolatos írásaidat olvasgatva az a biztos érzésem van, hogy egy egész életre szóló fertőzést kaptál. Olyasfajta terhet vettél a nyakadba, amit talán életed végéig cipelni fogsz, hiszen számodra ez a kis közösség nem egy távoli egzotikus afrikai törzs, hanem Polycarpból, Godwinból, sok-sok gyerekből és felnőttből álló nagy család, akikhez személyesen kötődsz, akiknek öröméhez, bánatához mély empátiával viszonyulsz. Érzel-e felelősséget a közösség iránt? És vajon ez az érzés - a tenni akarás érzése - több évtized múlva is ilyen intenzíven megfogalmazódik benned?
- Úgy tűnik, hogy ez itt most a vallomások helye. Pontosan úgy van, ahogy mondod. Esuban is van befogadó családom, törzsi közösségem, munkám, nevem, vagyok titkos társaság tagja, és mégsem emiatt készülök vissza. A felelősségemnek is igyekeztem határt szabni, mert Kamerun messze van, emiatt az oda-vissza út nem olcsó mulatság; másrészt pedig fél év után rövidebb-hosszabb időre vissza kell jönnöm, mert hiányzik az itthoni családom és ők is hiányolnak engem, és azért is, mert a tény, hogy hetente meghal egy gyerek a kezemben, és nem tudunk segíteni neki, gyakran túllépi az elfogadhatóságom határát.
A „tenni akarás érzése” – ilyen világosan még nem fogalmazott senki. Igen, tulajdonképpen erről van szó, azt hiszem, mint ahogy arról is, hogy ez valahogy, valamikor egy életre belém vésődött. Konklúzióként: szeretnék, szeretnénk tenni azokért a gyerekekért, akiket imént is említettem.
Egyébként gyakran kell a környezetednek a miérteket magyarázd?
- Nagyon gyakran.
Írásaidban az egyik leggyakrabban visszatérő - és egyben talán a legmegrázóbb - kameruni élethelyzet, amikor azzal szembesíted az olvasót, hogy milyen könnyedén engedik a halálba - a közösség fejlődésének, hosszú távú fennmaradásának az érdekében, mintegy racionális döntésként - saját beteg gyerekeiket, közeli családtagjaikat. Azt mondják, hogy a halálhoz való viszonyulásunkat nagyban befolyásolja az a kultúrkör, ahol nevelkedtünk, ahol éljük a mindennapjainkat. A Kamerunban eltöltött több hónap tapasztalata változtatott-e a Te élethez, halálhoz való viszonyulásodon?
- Azt aránylag könnyű mondani, hogy az életben benne rejtőzik a halál is, azt is, hogy ha születtünk, akkor meg is kell halnunk stb. A halálközeli állapot mindig is téma volt nekem, de úgy megtapasztalni, ahogy ott Esuban, azzal a pragmatizmussal és tehetetlenség szülte elfogadással találkozni, amivel ők ezt a tényt megélik, csak ott volt alkalmam.
Azzal is Esuban szembesültem a legélesebben, hogy az életben maradás, a nem-meghalás, anyagi lehetőség függvénye, azaz bárki, bárhol meghalhat, ha nincs pénze. Másik „felújult” témám a „primum non nocere”, azaz a „csak nem ártani” elve. A kameruni „modern medicina” bizony sokat árt, néha életveszélyes is lehet (nem ismert patológia, hézagos farmakológiai ismeretek stb.).
Hogy ez változtatott-e a saját viszonyulásomon? Igen. Aránylag könnyű az „életből” beszélni a halálról – a halál közelségét érezni viszont, akár egy kezedben tartott gyermek teste által, lélekpróbáló helyzet/feladat. És sejtem, hogy a saját halálommal szembeni attitűdöm is hasonlóvá válhat.
Ámosz Oz, neves izraeli írótól egyszer egy interjú kapcsán azt kérdezték, hogy vajon miért olyan sikeresek a könyvei Afrikától Dél-Amerikáig, és azt mondta, hogy talán azért, mert írásai olyan alapvető lényegi élethelyzeteket jelenítenek meg, amelyek a világ bármely pontján, bárkivel megtörténhetnek. Így, az olvasó akár Johannesburgban, akár Rio de Janeiróban él, könnyedén azonosul az irigységet, a szeretetet, a fájdalmat, az örömöt feldolgozó élethelyzetekkel. Ezt hallva rögtön belénk is nyilallhat a felismerés: valóban, köztünk emberek között sokkal nagyobb a hasonlóság, mint a különbség, és még is az utóbbi kapja a hangsúlyosabb szerepet. Mit gondolsz, a megismerés által elfogadóbbá válhatunk?
- Igen, mindenképp. És ha a különbségek feltűnőbbek is, rögtön adják a hasonlóságokat is. Az is bebizonyosodott, hogy azok a kvalitások, amik itthon értéknek számítanak, hasonló környezetben, ott is értékek maradnak. Ha csak a szakmámban maradok, például, az érintés, a beteg partnerként kezelése, meghallgatása stb. ott is olyan fontos, mint itthon, adja az alapellátás lényegét. Másrészt pedig, ha egy idegen kultúrába nyersz betekintést és megérted a mozgató erőit, akkor ez nem csupán a saját elfogadásod határait tágítja, hanem az adott kultúra is nyitni/nyílni fog feléd, befogad.
Mit tanulhat egy európai, egy nyugati anya, vagy nő egy afrikai törzsi életformában élő anyától, nőtől a XXI. században?
- Amit már tanul is, azt hiszem: a hosszas anyatejes táplálás fontosságát, a saját testen (háton, mellen, csípőn, nyakban, stb.) való hordást, azt a biztonságot, amit az anya állandó közelsége adhat. Egy számomra érdekes „nevelési elv” viszont az iskoláskorú gyerekek családból családba való adogatása. Ezzel megelőzik/elkerülik a saját szűk család, a biológiai anya általi kényeztetést, a gyerek életében mégsem áll be törés, mert családban (nagynéni/bácsi, unokatestvér) marad. Ez mindenképp hasznos a gyerek számára, mondják, mert alkalmát adja egymástól különböző helyzeteknek, és ezáltal újabb és újabb alkalmazkodás/ beilleszkedés feladatát adja a gyereknek.
Nő ismerőseimnek - de nemcsak -, akiknek meséltem rólad és az afrikai vállalkozásodról, általában irigykedve azt mondták, hogy hát neked biztos könnyű, és ha az ő helyzetük is más lenne, ők is szívesen, önzetlenül önkénteskednének. Te érzel-e irigységet a környezeted női, esetleg férfi tagjaitól? Vagy csak egyszerűen büszkék rád?
- „A jó neked!” gyakran elhangzik, de ez nem jelent irigységet, és ha igen, akkor csak ideig-óráig; az „önkénteskedésem” kemény áldozatokkal járt/jár, és ők ezt is tudják. Így hát részükről marad a támogatás, az elfogadás – és hát némiképp a büszkeség is.
Mondják, hogy az élet igazsága relatív. Szeretnéd-e, hogy a Te életpályád igazságaiból más is erőt merítsen és hasonló nyitottsággal, társadalmi érzékenységgel viszonyuljon a nagyvilághoz?
- Szeretném, mert a gyermekházban szükségünk lesz a munkájukra, a folytatásra.
Szerinted az általad választott szakmai életút a hippokratészi esküből egyértelműen következő banalitás, vagy annál azért több?
- A helyzet paradoxonja az, hogy annak idején ellógtam az eskütételről (a kommunista éra által megmódosított szövegre nem akaródzott esküdni); jóval később bepótoltam, persze, és kiegészítettem a saját orvosetikai … hmm … önmagam felé irányuló elvárásaival.
Üzennél-e valamit azoknak az orvostársaidnak, akik frissen végzett pályakezdőként nyugaton, nyugati lehetőségekkel, biztos egzisztenciális háttérrel még alakíthatják a sorsukat?
- Tegyék meg és alakítsák! És ebből mindkét fél kölcsönösen profitáljon: a beteg és orvosa is. Egy betegközpontú, tudásra épülő alapellátás, ha el nem veszíti (vagy el nem veszik tőle) holisztikus betegirányultságát, örök érvényű és hasznú marad.
Az interjú készítője a székelyudvarhelyi székhelyű Vulticulus Földrajzi Társaság elnöke.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
