2026. november 6. péntek
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Gyógyulás emlékezéssel: egy fotón a nemi erőszak áldozatai és az elkövető szavai

R. T. 2013. július 12. 09:57, utolsó frissítés: 14:02

Egy amerikai lány két éve futó projektjén áldozatok vállalják, hogy felidézik, mit mondtak nekik az erőszaktevők. Nekik és a külső szemlélőknek is fontos a leírt szó ereje.


Mosolygó, elszánt, szomorú vagy elgyötört arcok néznek vissza a Project Unbreakable Tumblr- vagy Facebook-oldaláról, és mindegyik mellett egy papírlap, néhány szóval. Néha olyasmi, hogy szeretlek, legyen ez a mi kis titkunk, jó lesz, meglátod, de legtöbbször nagyon súlyos, kegyetlen szavak.

A fotókon szereplő nők és férfiak nemi erőszak áldozatai. A leírt szavak pedig többségükben azok, amelyeket

támadójuk mondott nekik,


miközben megerőszakolta őket.




A Project Unbreakable-t 2011 őszén indította el egy amerikai egyetemista lány, Grace Brown. A 19 éves, fotószakos lány éppen egy olyan projektet tervezett, amelyben nőket fotózna le azokkal a beszólásokkal, amelyeket az utcán kiabálnak utánuk nap mint nap. Azonban, amikor egyik barátnője elmesélte, hogy megerőszakolták, megváltoztatta eredeti tervét, és azóta többszáz áldozatot fotózott le ő maga, és még több ezret küldtek be mások a felhívására.





A projekt az áldozatok és a társadalom számára is éppen a szavakat használja fel tudatosításként. Egyfelől az áldozatnak sokszor nagyon hosszú ideig nehezére esik felidézni, vagy még inkább kimondani, mit is hallott akkor, viszont a trauma feldolgozásában sokat segíthet, ha ezekre a fájdalmas részletekre is visszaemlékszik, és a „kimondás erejével” megszabadul tőlük. Több áldozat is azt vallotta, nagyon fájdalmas titoktól szabadult meg az egész világ előtt, amikor felírta a táblára azokat a szavakat. Ebben a helyzetben egyformán kegyetlen az

„annyira szép vagy” és a „büdös kurva”,

nem jelenthet kifogást, hogy jó feleségként ez a kötelességed, és nem tehetek róla, de a rövid hajtól mindig beindulok. Néhányan pedig nem is az erőszaktevő, hanem a hatóságok, a barátok, azoknak az embereknek szavait írják le, akiknek segíteniük kellett volna, de helyette az áldozatot hibáztatják: mit vártál, elvégre te barátkoztál vele!, te öltöztél kihívóan!, tönkreteszed az életét, ha feljelented!

A kívülállók számára szintén a szavak ütnek a legnagyobbat, az áldozat arcával társítva, legyen az akár mosolygós is a fényképezés pillanatában. „Statisztikákat könnyen elfelejtünk, de biztosan megjegyezzük az egyént”, írták korábban a projektről, és nyilván sokkal mellbevágóbb arcok, emberek sorozatát látni, mint bármilyen hatalmas számokat is egy statisztikai adatsorban.







Némely áldozat azt is megnevezi az „idézet” alatt, hogy ki volt az elkövető. Megint csak statisztikai szempontból nem lenne reprezentatív összeállítani erről egy listát, de böngészés közben megdöbbent az, amit a felmérésekből már hallhattunk: hogy milyen gyakran családtag, vagy az áldozathoz közel álló személy az elkövető, akiben megbízott. Mostohaapa, nagyszülő, testvér, jóbarát is szerepel közöttük; és, bár nem lehet rangsorolni az esetek súlyosságát, mégis az a legszívszorítóbb, amikor a táblán nem szavak szerepelnek, hanem ez a szöveg:

„honnan tudnám, mit mondott, amikor én még nem tudtam beszélni”.

Grace Brown projektje indulás óta rengeteg követőt szerzett, és több amerikai egyetemre meghívták már bemutatni. Ezzel üzenetének az a része is célba ért, miszerint sokszor éppen az egyetemi kampuszokban siklanak el az erőszakos esetek, és néha az egyetem vezetősége is az áldozatot kriminalizálta az elkövető helyett.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS