2026. október 17. szombat
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Karácsonyi ajándék szerb hadurakkal

Sipos Géza 2002. február 22. 16:25, utolsó frissítés: 16:25

[Filmszemle] Újszerű háborús filmet próbált összehozni a Behind Enemy Lines-szal John Davis producer. Ha a film nem is lett hatalmas siker, de legalább a szocreál tablóképekre emlékeztető mega-hősiességet sikerült nem bemutatni.




John Moore neve nemigen ismert még filmrajongói körökben. Az ír származású rendező eddig reklámfilmekben utazott, főleg az Adidas-nak és az ír sörmárkának, a Giuness-nek dolgozott. Első egész estés filmje a mostani. S ha már kezdő a rendező, John Davis producer igyekezett vénróka forgatókönyvírókat beszervezni: David Veloz-nak és Zak Penn-nek eddig a Predator 1 és 2, a Mars mentőakció, a Wild Wild West-Vadiúj vadnyugat és a Született gyilkosok című alkotások könyveihez volt több-kevesebb köze.

Valószínűleg nemcsak a film sztorijához, hanem a film alapsémájának kialakításához is inkább volt köze a producernek, mint a rendezőnek. John Davis ötlete az volt, hogy szükség volna már egy olyan amerikai háborús filmet készíteni, amely nemcsak az akciójeleneteket bolondítja meg speciális effektekkel, hanem kellő adagolásban tartalmaz politikát, és átlagemberre -- nem szuperhősre -- jellemző érzelmeket.

A film központi figuráját, Burnett repülős navigátort Owen Wilson alakítja (játszott már az Armageddon, a Shanghai Noon és a Meet the Parents című filmekben, hogy csak a Romániában vetítetteket soroljuk), és jól hozza a rászabott karaktert: a szőke, lelkes katonáét, aki ugyan bolondul a repülésért, de a hócipője tele van az értelmetlenül megrövidített bevetésekkel. Ezért faképnél hagyná az egész haditengerészetet, az admirálissal, az anyahajóval, a boszniai háborúval és a NATO-val együtt.


Karácsonyi ajándékképpen viszont gépét lelövik Bosznia-Hercegovina fölött jöttment és csúnyácska szerb hadurak, pilótatársát nemes egyszerűséggel főbelövik, őutána meg nagyobbfajta hajtóvadászat indul. S eközben van alkalma igazán testközelből megismerkedni a szerbek által legyilkolt muzulmán hullákkal. Így válik kézzelfoghatóvá az a borzalom, amelyet repülőgépük, a lelőtt F18-as kamerája rögzített.

A film képvilága a szürkés, sápadt acélkékben és zöldesben felvett snittekkel folyamatosan fémes, hideg atmoszférát sugall. Ez a hideg atmoszféra a tökéletesen pörgősre vágott akciójelenetekkel sem oldódik, és csúcspontját akkor éri el, mikor Burnett-ünk menekülés közben egy szinte elhagyatott város szinte kihalt gyárnegyedébe érkezik. Egypár kósza gyermekhang, némi madárcsiripelés: és a gyártelep udvarán összevissza szőtt drótok, mind a földbe rejtett taposóaknák kioldózsinórjai. Ez az a jelenet, melyben a film valóban kiemelődik a szakmányban gyártott háborús mozik közül.

Már csak azért is, mert a filmbeli, boszniai hegyvonulatok látványához nem betont, és nem is papírmasét használtak, hanem valódi közép-kelet-európai helyszínt választottak. Igaz ugyan, hogy Bosznia-Hercegovina még ma is túl forró terepnek számít, így hát a filmet jórészt a szlovák Tátrában forgatták. Itt az anyahajó szerepébe egy kiérdemesült Boeing 707-es repülő ugrott be (sic!). A díszletesek másik nagy teljesítménye a befagyott tó, mely viasszal borított fényvisszaverő festékből jött létre.



Az ellenséges vonalak mögött menekülő katonáért mindent megtenne parancsnoka, de nem tud. A NATO-rendelkezések miatt tehetetlen (állítólag béke van Boszniában, mondja a NATO-illetékes, nehogy már bekavarjatok valami mentőakcióval!) anyahajó-parancsnokot a két Oscart nyert Gene Hackman alakítja.

Reigart ide-oda topogását, őrlődését a kétféle lojalitás között (egyrészt a bajtársakhoz és beosztottakhoz, másrészt a NATO-partnerekhez) egészen jól hozza Hackman. Különösen abban a jelenetben, amely azt mondja el, hogyan szerez meg az anyahajó megfigyelési szobája egy félig illegális műholdkapcsolatot, hogy azon élőben figyelhesse, amint Burnett hőképe menekül a boszniai hegyekben, majd elbukik a földön, és csak hever (a bosnyák áldozatok alkalmi vendégeként).

Fölösleges hősködési jelenet nincs az alkotásban; ugyan Reigart egy kamikaze-akcióval csak kimenteti a menekülő navigátort, de ez azután parancsnoki rangjába kerül. Az átlagemberi érzelmekkel megspékelt menekülési és harci jelenetek persze nem lendítik az alkotást a legjobb háborús filmek IMDB-féle 50-es toplistájának csúcsára, mert ott a Spielberg-féle Schindler listájának és Kubrick Dr. Strangelove-jának bérelt helye van, de azért egy szombat estét elvesztegethetünk rá.

Végeredményben a film záró tűzpárbaja közben el lehet tűnődni: divat ugyan szidni az egyetlenegy szuperhatalmat, de azért csak nem utolsó dolog olyan ország polgárának lenni, amely megengedheti magának, hogy a költségekre való tekintet nélkül kiszedjen a szorult helyzetekből. És ez mégiscsak megható.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS