2026. október 18. vasárnap
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Vélemények Arisztotelésztől a modern pszichológiáig

Gyöngyi Annamária Gyöngyi Annamária 2001. július 20. 13:36, utolsó frissítés: 13:36

Darwin szerint evolúciós vívmány, Asimov szerint az ufók belénk épített tesztje az oka annak, hogy nevetünk. Egy pszichológia elmélet szerint pedig először nevetünk és csak ez után érezzük magunkat jól.




Honnan ered a nevetés?
Az emberi arckifejezések közül jónéhány egyetemes, független attól a kultúrától, amiben az egyén nevelkedik: így van ez a nevetéssel is. Már Darwin is rámutat arra, hogy a nevetés evolúciós történettel rendelkező veleszületett válaszreakció, amelynek fontos szerepe lehet a faj fennmaradásában.

A nevetés primitívebb formája már a csimpánzoknál is megtalálható. Az eredet-vizsgálata alapján nyilvánvalóvá vált, hogy az emberi mosoly nem a nevetés enyhe formája. Valamennyi főemlősnél megtalálható az emberi mosoly és a nevetés biológiai megfelelője. A mosoly őse az ún. "félelemgrimasz", amikor az ajkak visszahúzódnak a fogakról, de a száj zárva marad. A magasabb rendű majmoknál megtalálható formája már nagyon hasonló az emberéhez, és általában a másik fél megnyugtatására szolgál.

A nevetés a "játékarc"-ból eredeztethető, amikor az állat szája nyitva van ugyan, de az ajkak nem húzódnak vissza, így a fogak nem látszanak. Általában valamilyen hörgő hang is kíséri. Az agresszív arckifejés esetében a száj nyitva van, és a fogak is jól látszanak. A mosoly és a nevetés tehát teljesen eltérő evolúciós útvonalon alakult ki, a mosoly mögött gyakran meghúzódik valami féle alárendeltségi érzés, a nevetés azonban legtöbbször rejtett vagy nyílt agresszióval társul.



Hogyan nevetünk?
Az érzelemkifejezésre és annak felismerésére szolgáló rendszerünk nagyon speciális, olyan beteg személyek is, akiknek végletes nehézségeik vannak az ismerős arcok felismerésében, képesek megmondani egy arcról, hogy vidám-e, miközben képtelenek arra, hogy önmagukat felismerjék a tükörben.

Érdekes pszichológiai hipotézis a faciális feedback hipotézis. Ezen elképzelés szerint az arckifejezések az érzelem mások felé való közvetítésén kívül magához az érzelem létrejöttéhez is hozzájárulnak. Vagyis az a tudat, hogy mosolygunk, még intenzívebbé teszi az örömérzést. Kipróbálhatjuk: ha több másodpercig sikerül erőltetetten mosolyognunk, akkor észlelhetjük, hogy utána furcsa mód vidámabbnak kezdjük érezni magunkat.

Néhány kutató odáig ment, hogy azt állítja, hogy az arckifejezések nemcsak az érzelmek intenzitását, de minőségét is meghatározhatják. A hipotézis szerint az arckifejezés maga különbözteti meg az érzelmeket egymástól, onnan tudjuk, hogy mit érzünk, hogy éppen milyen arcot vágunk. Vagyis azért örülünk, mert nevetünk és nem fordítva. (Az kísérletekkel is alátámasztott elméletnek megfelelően az arckifejezésektől függően más-más arcizmok vérerei húzódnak össze, ami aztán az agy vérkeringésére való hatással megváltoztatja az agy hőmérsékletét, ez pedig beindítja az arc által jelölt érzelemnek megfelelő kémiai reakciókat.)

Sokak szerint a nevetés esetében is szembeszökő jelenség a nemek közötti aszimmetria: a hölgyek állítólag többet és feltűnőbben nevetnek a férfiak társaságában (és persze egymás között is), míg a férfiak inkább arra kényesek, hogy nagyon fejlett humorérzéket tulajdonítsanak nekik.

A nevetés a társadalomban
Nincs biztos válasz arra, hogy miért találunk valamit komikusnak, mi kéztett minket bizonyos esetekben nevetésre. Az azonban bizonyos, hogy semmi sem tűnik nevetségesnek számunkra, ami nem "emberi". Egy táj, egy kő, egy állat önmagában sohasem lehet nevetséges, csak ha valamilyen módon kiterjesztjük rá az emberit. Egy tárgy vicces lehet a formája miatt, amit az ember adott neki, egy állaton nevethetünk a tulajdonságai miatt, amikkel mi ruháztuk fel.

A nevetés általában közösségi cselekvés, egyedül csak nagyon ritkán nevetünk. A nevetésnek természetesen minden társadalomban megvan a maga helye, ideje és megvannak a szabályai. Ha valaki nem akkor nevet, amikor elvárják, vagyis ok nélkül nevet, számíthat rá, hogy társai őrültnek nézik. A nevetés és az őrület gyakran társított fogalmak.

A görög istenek tudtak nevetni, de ezáltal ők maguk is nevetségessé válhattak. A zsidó, mohamedán, keresztény Egy-Isten nem nevet, és rajta magán sem lehet nevetni. Nem azért, mert tiltva van, hanem mert abszolút távolságra van az embertől, emberen túli. Aranyszájú Szent János azt írja, hogy Jézus sohasem nevetett, a jó keresztényhez pedig szintén nem illik a nevetés e Siralomvölgyben, az eredendő bűn terhe alatt. A katolikus egyház a középkorban élesen kikelt a nevetető műfajok: a színjátszás, komédiázás, tréfák és antik mímusok, mint a Sátán művei ellen.

Néhány archaikus teremtés-mítoszban a világ teremtésének aktusa tulajdonképpen azonos az isten nevetésével, így pl. egy egyiptomi mítosz szerint az isten nevetett, és így született meg a világ, az isten hetedik nevetése pedig megteremtette a lelket. Az archaikus vallási rítusokban, így pl. az agrártársadalmak nevető szertatásaiban, központi szerep jut a csúfolkodásnak, gyalázkodásnak, a nevetésnek, amelyek a megtermékenyítés aktusának felelnek meg. A nevetés, az illetlenségek, a trágárságok szakrális formái megtalálhatók a görög és római Föld-kultuszokban is.


A bölcsek véleménye
A nagy gondolkodók közül is sokan próbálták megragadnia a komikum, a nevetés mibenlétét. Az ember Arisztotelész meghatározása szerint az egyetlen élőlény, amelyik nevetni tud, nevezhetnénk ezért talán nevető állatnak. Schopenhauer úgy véli, a nevetés nem más, mint valami nem oda-illő, valamilyen értelmi ellentét "ünneplése".

Hobbes azt állítja, hogy a megvetés kifejezésének egyik módja, Freud álláspontja pedig az, hogy a fölösleges pszichikus energiák levezetésére szolgáló biztonsági szelep. Bergson külön tanulmányt szentelt a "Mi van a nevetségesség mélyén?" kérdés megválaszolására, és arra a következtetésre jut, hogy a nevetés mindig büntetés, és mindig másokra irányul. Feladata elsősorban az, hogy megalázza, és ezzel megfélemlítse az embereket.

Asimov értelmezési kísérlete ennél jóval eredetibb, bár talán nem kevésbé pesszimisztikus: a viccek nem mások, mint egy földönkívüli szuper-civilizáció nekünk szánt személyiség-tesztjei, amelyeken csúfosan megbuktunk: kiderült rólunk, hogy a legkevésbé sem humoros dolgokon derülünk, és olyan faj vagyunk, amely nem érdemli meg, hogy felvegyék vele a kapcsolatot. Ezt elszúrtuk! Tény, hogy a viccek elemzése alapján levonható a következtetés, hogy nem sok változatosságról tanúskodnak. Legtöbbjük visszavezethető néhány alapsémára, és mindig mások tudatlanságán, hibáin vagy szerencsétlenségén nevetünk. Elég okot szolgáltat nekünk a nevetésre, ha valaki megbotlik és elesik az utcán.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS