„Nem csorognak le” a juttatások a rászorulókhoz
Sipos Zoltán 2006. szeptember 06. 18:32, utolsó frissítés: 17:43A magyarok kevésbé bíznak a szociális ellátórendszerben. A románok tudják, adófizetőkként #b#elvárásaik is#/b# lehetnek – Berszán Lídia szociális munkás, adjunktus #b#[interjúnk]#/b#
Berszán Lídia: – Az ország bővelkedik szociális problémákban. Nem tudom pontosan, hányan űzik ezt a hivatást, de több szociális munkásra lenne szükség, az biztos. Azért is, mert a népesség szinte minden kategóriája igényelné a segítséget, az együttműködést. A gyermekvédelem látványosan fejlődött Romániában, de ott az idősekkel való foglalkozás, adrogprevenció, a deviancia-kezelés. Börtönökben, speciális iskolákban, onkológiákon, közösség-szervezésben is dolgoznak szociális munkások.
És ott vannak a munkanélküliek, vagy az olyan emberek, akik életük során valamilyen segélyben, juttatásban részesülhetnének, de nem tudják pontosan, mik a jogaik. A jogtudatosság Romániában nagyon gyenge lábakon áll: ma már az európai standardokhoz adaptált törvényei vannak az országnak, ennek ellenére gyakran „nem csorognak le” a juttatások, nem jutnak el a megcélzott rétegekhez . A szociális munka összekötő kapocs, hogy az állampolgárhoz eljussanak a különféle társadalombiztosítási juttatások.
„
–
Elég sok előítélet övezi a szociális munkást. Mi ennek az oka?
– Nagy részük magából a kifejezésből ered: „munkás” egyszerűen nem hangzik jól. A kommunista rendszerben a kötelező közmunkát társadalmi munkának nevezték, innen öröklődik a negatív konnotáció. Másrészt a megnevezésből nem derül ki, hogy ez vajon valamilyen szakmunka-e, vagy egyetemi végzettség szükséges hozzá.
Némelyek amerikai filmekből ismerik a social worker kifejezést. Ehhez már valamivel pontosabb kép kötődik, de ott is egy hatósági személy jelenik meg: ellenőrzi a szülőket, bántják-e a gyereket, és ha igen, esetleg ki is ragadják a családból. Románul az asistent social kifejezést használják. Ez is zavaró néha: tőlem megkérdezték már, hogy van-e vérnyomásmérőm?
Amikor tíz évvel ezelőtt elkezdtem dolgozni, úgy vettek fel első munkahelyemre, hogy a holland támogató mondta, jó lenne egy szociális munkás. Az akkori igazgató nem tudta, mire jó az ilyen, úgyhogy azt mondta: szépen írjam össze, hogy mihez értek és mit tanultam. Ő kihúzza, amire épp nincs szükség és hozzáírja, amit én esetleg nem írtam bele a listába.
Míg egyetemista voltam, azt gondoltam, elvégzem a négyéves képzést, és majd a munkahelyemen a kollégák segítenek begyakorolni, amit az egyetemen megtanultam. Nohát, egy hét alatt rájöttem, ezt elfelejthetem – a munkatársaim és klienseim szemében olyan kép fog kialakulni a szociális munkásról, amilyent én alakítok ki. Ez a lehetőségem, meg a felelősségem is.
Tehát ez egy újnak mondható foglalkozás Romániában?
– Igen, foglalkozásként ´90-ben éledt újjá; ´69-ig ún. társadalmi dolgozók látták el ezt a feladatot – az utolsó főiskolai generáció ´69-ben végzett, és aztán beszüntették a képzést, mivel akkor megoldottnak tekintették a szociális problémákat.
Mi játszott közre a pályaválasztásodban?
– Egy kisvárosban voltam tinédzser, és az első szerelmes levelet egy utcagyerek dobta be a kerítésen. Ő volt az egyedüli a városban: nagyon nehéz helyzetű családból származott, édesapja már nem élt. Sokat csavargott, nagyon talpraesett volt, például tudta, kinek az udvarán érik leghamarabb a körte. De tanúi lehettünk néha olyan helyzeteknek is, amikor papsajtot vagy macskamézet evett, mert nem volt más.
Ez a szerelmes levél nagyon megindító volt, akkor kezdtem gondolkodni azon, vajon hogyan élhet ez a srác. Aztán orvosira felvételiztem, de nem jutottam be és bánatomban elmentem dolgozni a városi árvaházba. Egyszerre mélyvízbe, 22 gyerek közé kerültem, akik közt a másfél évesek voltak a legnagyobbak.
Ott találkoztam először azzal, hogy mennyire kiszolgáltatottak ezek a gyerekek. Ráadásul mivel én voltam a legfiatalabb és én jöttem utoljára, nekem volt a legkisebb beleszólási lehetőségem, hogy mi történik velük: nem voltak játékaik, egész nyáron két-háromszor lehetett kivinni őket az udvarra.
Akkor határoztam el, valami olyasmit szeretnék tanulni, hogy ha még egyszer ilyen intézetbe kerülök, ne kelljen tétlenül nézzem azt, ami ott történik.
Sokan kérdik tőlem, hogy miért nem lettem pszichológus, mert azt némelyek rangosabbnak tekintik. Ez hozzám közelebb áll, mert konkrét helyzetek megoldását igényli és nem csak az ember lelkivilágát kutatja. Persze, ahhoz is jól kell érteni, de rálátásom van az emberek közelebbi és tágabb környezetére is, és lehet konkrétan segíteni a mindennapi életük elakadásainak megoldásában.
Évtizedes terepmunka áll mögötted. Mesélnél erről?
– A terep nagyon izgalmas: az ember áll egy lakás ajtajában, megnyomja a csengőt és attól a ponttól kezdve kezdődik valami teljesen más. Belépsz egy ember, másik család közegébe, terébe, szívod azt a levegőt, amiben ők élnek, körülvesznek a berendezési tárgyak, ahol az ő életük zajlik, az ízlésük, a kultúrájuk, a felkészültségük, a mindennapi szokásaik ezer kis eleme, impulzusa hat rád, és ezeket nem zárhatod ki, ezeket is figyelembe kell venned, amikor együtt akarsz működni velük.
Egyszer egy munkásbarakkban lakó cigánycsaládnál észrevettem, hogy a kályhára nem tesznek ajtót: félméteres lángok csaptak ki belőle, pedig a barakkban egy mozgássérült gyermek is élt két kisebb testvérével együtt. Megkérdeztem, miért nem csukják be a kályha ajtaját? „Miért csuknánk? A tűz olyan szép” – hangzott a válasz. Mit mondhattam volna? A tűz az ő kultúrájukban olyan jelentőséggel bír, amit én sohasem fogok úgy érteni és érezni, mint ők.
Sokak szerint a terepmunka veszélyes. Szerinted?
– Én nagyon sok fogadókészséget tapasztaltam: a Kolozsvár melletti szeméttelepen, a pataréti roma közösségben, amikor megjelentem, mindenki kijött a barakkja elé. A második családlátogatás alkalmával, amikor az ún. családfát készítettem, a rokonság 17 tagja jött be a szobába és nézte, hallgatta végig, amit beszélünk.
A kockázatot nem abban látom, hogy megtalálom-e a címet vagy van-e harapós kutya, hanem abban, hogy megtalálom-e azt a hangot, ami érthető és ami elfogadható az emberek számára. Ha egy irodában felszínes a kommunikáció, az valahogy kibírható, de ha egy család otthonában nem megy a beszélgetés, az nagyon kínos.
Hogyan fedezitek fel a problémás családokat?
– Nem nevezném minden esetben problémásnak őket. Az egész olyan, mint amikor úsztatják a farönköket. Megtörténik, hogy egyik elakad, és attól kezdve a többi mögötte felhalmozódik. Bárki elakadhat ugyanúgy, ahogy a farönk – én is elakadhatok, még ha szakember vagyok is – és néha kívülről kell jönnie valakinek, aki megnézi, mi az az első rönk, ami elakadt. Azt közös erővel félrevesszük, és akkor a dolgok szépen folynak tovább.
Van-e olyan probléma tapasztalataid szerint, ami inkább románokra, magyarokra vagy romákra jellemző?
– A magyar családok kevésbé bíznak az ellátó rendszerben, immanensnek, elérhetetlennek látnak minden intézményt, nem hisznek abban, hogy az értük van, hogy meg lehet változtatni bármit is. Magukban sokszor dühöngenek, de aztán csak legyintenek, mondván, csak saját magukban bízhatnak.
A román családok talán jobban bíznak az intézményekben, ők mintha jobban tudnák, hogy adófizető polgárokként elvárásaik is lehetnek. Persze lehet, hogy ez csak az én egyéni tapasztalatom és Székelyföldön ez másképp van.
Roma családoknál kétféle mentalitást tapasztaltam: voltak családok, akikkel kiválóan együtt lehetett dolgozni, akik nagyon nyitottak voltak, törekedtek. Egyszer megkérdeztem, hogy mi a különbség a roma és a cigány között, merthogy ők különböző értelmet tulajdonítottak ennek a két kifejezésnek.
Azt válaszolták: „Az a roma, aki törődik a gyerekeivel, végez valamilyen munkát a megélhetéséért és benne van a romák pártjában. Cigány az, aki semmi ember, aki csak abból akar élni, amit másoktól kap.” És valóban, voltak olyan roma családok is, akik mindent tőlem, illetve a szervezettől, államtól vártak. Arra törekedtek, hogy kifacsarjanak a rendszerből minden támogatást, amit csak lehet. Olyan helyzet is volt, mikor a segélyezési lehetőségeket nálam is jobban ismerték. És minden kifolyt a kezük közül, pillanatnyi szükségleteik kielégítésére koncentráltak – az hogy holnap mi lesz, nem volt fontos.
Persze azt is el kell mondani, hogy nem egy esetben a kapott segélyt szétosztották nincstelen szomszédaik közt mondván, hogy nem szép dolog „felhalmozni” anyagiakat akkor, amikor a szomszédok szükséget szenvednek.
Az olyan vegyesházasságokban élők, ahol az egyik fél külföldi, rendszerint kritikusan viszonyulnak a rendszerhez – lévén, hogy megtapasztaltak egy többnyire jó szociális helyzetű országot is. Ugyanakkor nagyon kreatívak is voltak, nagyon sok ötletük volt arra, hogyan lehet kevés pénzből okos dolgokat összehozni: például a mozgássérült, fogyatékos gyerekek és ún. egészséges gyerekeknek közösen szervezett játszóházat. Így megteremtődik a lehetőség, hogy megtanuljanak viszonyulni egymáshoz.
Egy korábbi beszélgetésünk során meséltél arról, hogy nem csak hátrányos szociális helyzetben levő családokkal kell dolgozni, hanem jó anyagi helyzetűekkel is.
– Nagyon sok olyan csábítása, veszélyeztető tényezője van a mindennapi életnek, ami nem az anyagi helyzet szerint válogat. A függőségek esetében gyakran veszélyeztetettebb a jó anyagi helyzetű gyerek, aki hozzáférhet pénzhez, hogy megszerezze az italt, marihuánás cigarettát.
A fogyatékosság sem válogat, és az agresszió meg bántalmazás sem köthető a csupán a rossz anyagi helyzethez, jól szituált családoknál is előfordul, és ilyenkor ezekkel a szülőkkel is beszélni kell.
Igen nehéz feladat, ha a szülő azt gondolja, hogy anyagilag mindent megad a gyereknek. Nehéz elfogadtatni velük, hogy a helyzet megoldása nem merül ki annyiban, hogy „megjavítjuk” a gyereket, a gyerek nem egy rádió, amiben kicserélünk egy alkatrészt, hanem a család tagja, és valamennyien hozzá kell járuljanak ahhoz, hogy.
Mire kell számítson az, aki szociális munkás szakra felvételizik? Mit fog tanulni a három plusz két év alatt, és hogyan tud majd elhelyezkedni?
– A szakmában való elhelyezkedés aránya a magyar végzettek körében 80 százalék fölötti alakul. Vannak munkahelyek, a szociális ellátórendszer fejlődőben van, sok civil szervezet is előszeretettel alkalmaz szociális munkásokat, mindenfélét rájuk bíznak a pályázatírástól a közösségszervező munkáig.
A jelentkezők egy része a szociológiához hasonló kihívásokra számít, vagyis arra, hogy számokkal, kérdőívekkel, százalékokkal kell majd dolgozni, kevésbé emberekkel. Így sokakat váratlanul ér, amikor ki kell lépni a terepre.
A felvételizők másik része valamennyire tudja és készül is arra, hogy ez egy segítő szakma. Esetükben a próbakő az lehet, hogy nem elég a segítő szándék, meg kell tanulni, meg kell ismerni az ellátórendszert, a törvényeket, juttatásokat, elméleti ismereteket is el kell sajátítani, fejleszteni kell a komunikációs készségeket. Ugyanakkor úgy gondolom, minden segítő szakmának legfőbb eszköze a szakember személyiség: az, hogy ki vagyok, milyen vagyok, amikor szemtől szembe kerülök a másik emberrel.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
