2026. október 17. szombat
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Neveletlen hercegnő

Sándor Boglárka 2001. november 22. 16:38, utolsó frissítés: 16:38

[Filmszemle] Ki hallott már olyat, hogy a trónörökös gondozatlan loboncban hordja a haját, és összehányja magát az idegességtől, ha nyilvánosság előtt kell megszólalnia?!




Akik végignézték a Sisi életéről szóló filmfolyamot, követték Viktória királynő lánykorát, illetve azt a néhány évvel ezelőtt vetített tévéfilm-sorozatot, amelyben a fogadott lányról kiderül, hogy tulajdonképpen hercegnő, azok szeretni fogják Garry Marshall új romantikus komédiáját. A műfaj nem is áll távol a rendezőtől, hiszen megfilmesített már néhány emlékezetes románcot, gondoljunk csak az Oltári nőre, amelyben Julia Roberts mindig az oltár előtt veszi fel a nyúlcipőt..

Jelen filmünk azért ennél nyugodtabb mederben csordogál. Egészen pontosan San Franciscóban, ahol egy középkorú festőnő és kamaszlánya élik a csendes mindennapokat. A 15 éves Mia (Anne Hathaway) abban a hitben nőtt fel, hogy teljesen átlagos amerikai szülők teljesen átlagos, vagy talán az átlagosnál csöppet komplexusosabb gyermeke, bár apját nem ismerte, mivel szülei sosem éltek együtt. Ettől függetlenül a festő mama nyugodt gyermekkort biztosított számára, hogy a lányára ne nehezedjen teherként a tudat: apja Genovia királyi családjából származik, a trón miatt mondott le a szeretett nőről, és elengedte őt anyjával együtt Amerikába, hogy ne kelljen a királyi csemeték zűrös életét élnie.

A trónörökös hirtelen halála után a korona Clarisse királyné (Julie Andrews) fejére kerül, ő azonban nem vér szerinti uralkodó. Ekkor adódik a probléma: előkeríteni a hatalom valódi várományosát, és meggyőzni arról, hogy foglalja el ősei trónját, vagy lemondani a koronáról, és átadni a hatalmat a kormányzónak.

A királyi nagymama tehát akcióba lép: haladéktalanul Amerikába utazik, hogy felkészítse feladatára a trónörököst. Az unokájával való személyes találkozás azonban némiképp lehűti a lelkesedését, akit maga előtt lát ugyanis, az csöppet sem emlékezteti őt egy királyi sarjra. Hiszen ki hallott már olyat, hogy a trónörökös egy felújított tűzoltó-laktanyában lakjon, teázás közben lenyalja a kiskanalat, gondozatlan loboncban hordja a haját, és lehányja magát az idegességtől, ha nyilvánosság előtt kell megszólalnia?!

Mia mindezen komplexusai elborzasztják a királynét, aki maga a kifinomult elegancia. Itt bizony eredendő különbségek forognak fenn nő és nő között, azonban a vér szava megoldani látszik a konfliktust. Ez, természetesen, nem is lehetne másként, hiszen ha Mia kapásból visszautasítaná a herceg(nő)i státust, akkor a film azonnal véget érne. Ami nagy kár lenne --, mondhatják mindazok, akik szívesen néznek tündérmesébe oltott romantikus komédiákat (a másik tábor képviselői akár be se menjenek a moziba!)

Mia azonban kapásból elgondolkodik a dolgon, amely aspektus jó alkalmat teremt a nézőnek arra, hogy figyelemmel kísérje a metamorfózist: a kamaszlányból fodrászok, kozmetikusok és arculattervezők hada hercegnőt farag, a nagyi pedig viszonzásul felfedezi San Franciskót, és megmutatja, hogy azért szorult belé némi vagányság is.

Marshall ezúttal is biztosra ment. Mondhatjuk úgy is: olyan filmet rendezett, amelyet a nőnemű közönség biztosan szívesen megnéz. A történet ugyan homlokegyenest ellenkezik a valósággal, hasonló esetek aligha történhetnek manapság. A szereplőválasztás azonban telitalálatnak bizonyult.

Julie Andrews, aki nemes feladatul elvállalja, hogy hercegnőt farag faragatlan unokájából, több ízben is alakított már hasonló karaktert. Mary Poppinsként, valamint A muzsika hangjai emlékezetes Mariájaként belejött a nevelésbe, de köztudott róla az is, hogy magánemberként is kisujjában van az etikett. Anne Hathawaynek ez az első, de valószínűleg nem az utolsó mozifilmje, eddig mindössze néhány felejthető sorozatban szerepelt. Mégis meggyőzően alakítja a hamvas és teljesen romlatlan diáklányt, aki végül szerény képességeit meghazudtoló lelki erőről tesz tanúbizonyságot.

Mi lehet a hasonló típusú filmek titka? Nyilván nem a hiteles lélekábrázolás, a meglepő fordulatok, a szociografikus betétek, nem is a magával ragadó filmzene (bár producerként Whitney Houston jegyzi a mozit). Ilyesminek nyoma sincs a filmben, még az amerikai középiskolá(so)k hétköznapjait bemutató képkockák sem szolgálnak semmilyen újdonsággal. Katartikus élmény kizárva, de attól még egy könnyed filmen lehet jól szórakozni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS