Taizé: csendes ima és profi tömegétkeztetés Milánóban
Egyed Ufó Zoltán 2006. január 26. 11:27, utolsó frissítés: 2006. január 25. 17:44#b#[fotóriport]#/b# Igék szinkrontolmácsolással és a dóm, amin előlapot cserélnek: szubjektív a Taizé-találkozóról.
Meg akartuk nézni az Utolsó vacsorát. "Csak január 4-re tudok jegyet adni" – jelentette ki a kasszás néni december 29-én, majd csendesen, mintha csak magának mondta volna, hozzáfűzte: "emiatt a lengyel találkozó miatt van a torlódás".
Csókolom, románok is vagyunk kétezernyolcszázan, vagy magyarok is ötszázötvenen a milánói Taizé-találkozón, akartam volna mondani, de inkább kibiggyesztettem lengyel mosolyom, és "grazie"-t dadogtam.
Szilveszterkor együtt buliztunk néhány lengyel kislánnyal (lásd a fent) a parókián. Azaz buliztunk volna. Az újév úgy kezdődött, hogy éjjel fél egykor reggeli tornát játsztunk, mint a kiscserkész-táborokban:
Taizés találkozókon a plébánia-hivatalok próbálják családoknál elszállásolni a zarándok fiatalokat. Hogy, hogy nem, ez esetben a családok 80%-a idős hölgy volt, további 15% öregúr, a maradék két család lányokat akart hazavinni hasonló korú fiaiknak (ráadásul még az érdekelteket is elhozták, nehogy zsákbamacska legyen a vége). Nem volt mit tenni, örültünk az öreg hölgynek.
Ő is örült nekünk: ahova tudott, velünk jött. Minden reggel misével kezdtük, aztán taizés misével folytattuk. Megfigyeltem a templomba járó híveket, 65 év fölött lehetett a korátlag.
Húsz év múlva mi lesz Erdélyben? Mit tudnának nyújtani az itteni egyházak a mai fiataloknak? A taizések PR-részlege sokkal jobb, hangulatosabbak a szertartásaik, fiatalosabbak az üzeneteik, és az ökuménizmus is szimpatikus lehet egy erdélyinek, aki az egyházak közötti marakodáshoz és a politizáló egyházfőkhöz szokott. Időnként azt érzem, nálunk több a botrány, mint a hívő.
Házigazdánkkal (a lenti képen papjával látható) gondunk is volt. Tízre mindig haza kellett érnünk.
Még azt is kitalálta, hogy összeegyeztek a vendéglátók, hogy csak vajat és lekvárt adnak reggelire (a többiek ezt elfeledték, vagy megszegték szavukat). "Szívesen adnék nektek szalámit is, sajtot is, tojást is, mert van a hűtőben, de ha már megígértem, hogy nem... " – mondogatta. De a mama kedvelt bennünket, talán még a kutyájánál is jobban, plébánosának is minden nap elmondta, milyen ügyesek és rendesek vagyunk.
És mi azok is voltunk. Reggeli misék után metróra ültünk és mentünk a Fiera nevű vásárközpontba, ez volt a találkozó fő színhelye. Este hazamentünk, fél órát dumáltunk a plébánián, és tízre siettünk haza, elmesélni a mamának, hogy mi történt aznap. Egy alkalmat kivéve, de akkor is csak dómot nézni sikerült. És az Utolsó vacsorához vezető folyosót.
Sajnos a dómon előlapot cseréltek. Rongyszínű volt, de nem volt türelmünk megvárni a felújítás befejezését:
Ezután pattantunk is a metróra, siettünk a Fierára, legyen mit mesélni a mamának.
A szervezők profizmusa az étkezések alkalmával nyilvánult meg leginkább: a walkie-talkie-t nem menőzésre használták. Tizenhat sávban folyt egy időben, futószalagszerűen az etetés. Kaptunk egy zacskót egy kislánytól, a következő vizet dobott bele, a harmadik konzervet, a negyedik zsemlét, aztán sajtot, gyümölcsöt, desszertet, és még nedves zsebkendőt is kaptunk.
A profizmus csúcsa – ami minden étkezésnél meglepett – hogy a több tízezer konzervet nem forrón, nem langyosan, hanem melegen kapta a tömeg. Mindenki. A nép a földre ült a csarnokban, úgy evett:
Délután műhelyfoglalkozások voltak. Több tucatnyi helyszínen, bibliai részek elemzésétől a gazdasági workshopig rengeteg érdekes témával. Aki pedig inkább pihenni akart, elmehetett egy műhelyfoglalkozásnak álcázott előadásra.
Délben és este voltak a közös imák: ezrek ültek a földön a nagy csarnokban, kellemes élőzene, a díszlet egyszerű, de elegáns. Akkor mentél be, amikor akartál, akkor jöttél ki, amikor akartál, sokan feküdtek a földön, mégsem szólt rájuk a pap bácsi, hogy most álljanak fel és kulcsolják össze a kezüket.
A taizés ima csúcspontja a csend. Néhány perc néma csend. Szabad gondolkodni. Vagy pihenni. Vagy beszívni a több ezer ember közös imájának energiáját. Mivel sokan voltunk, egyszerre három óriási csarnokban tartottak imát.
Mindenki laza volt és szinte mindent szabad volt ima közben, a mobilozást és a fotózást, életem szenvedélyét kivéve. És míg nem volt másodperc, hogy ne villanjon vaku a csarnokban, addig engem mindig megszólított egy fényképezni tilos táblával álldogáló kislány.
Óriási embertömegek kígyóztak ki a Fieráról, a metróban nem indult olyan szerelvény, melyre még egy ember felfért volna.
Gyorsan eltelt az öt nap, indulhattunk is haza. Az úton tucatnyi emberrel beszélgettem milánói kirándulásunk céljáról. Egyik lány – fedőneve Csabi – aki Taizére menet azt panaszolta, nem szereti az ilyen "szektás akciókat", hazafelé már elégedettnek mutatkozott, több új cipősdoboz társaságában boldogan mesélte, hány McDonaldsot sikerült találnia Milánóban.
A hevenyészett statisztika szerint a többség világot akart látni. Néhányan a taizés társaságért érkeztek, azért is járnak el szinte minden találkozóra. Hasonló arányban voltak azok, akik válasza vállrándítás és "csak" volt. Senki nem említette, hogy hitbeli elmélyülésért utazott többszáz kilométert. Vagy senki sem akart giccsesnek tűnni?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
