Bocsárdi vendégrendez Kolozsváron
kérdezett: Kelemen Kinga 2004. január 28. 15:47, utolsó frissítés: 15:25Luigi Pirandello Öltöztessük fel a mezteleneket című színművét Bocsárdi László vendégrendezésében láthatja mától a kolozsvári közönség. Interjú és fotók a bemutató előtt.
– Hogyan kerül kapcsolatba egy rendező egy szerzővel? Mitől függ, hogy mit rendez? Ezt annak fényében kérdezem, hogy az évadhirdetésben egy másik szerző műve szerepelt az ön rendezésében.
Magam sem tudom, hogyan, valahogy kialakul. Slobodzianekkel is így voltam, amikor az Ilja prófétát megrendeztem, valahogy rámtalált a szöveg. Később, amikor kiderült, hogy a Merlin című műve nem tud igazán megszólítani, így számomra nem jó szöveg, automatikusan Pirandello jutott eszembe.
Rendeztem már Pirandellót a vásárhelyi főiskolásoknak, jól sikerült, kedves, nagy szabadsággal alkotott előadás született belőle. Már akkor tudtam, hogy vissza fogok térni ehhez a szerzőhöz, mert érdekel mindaz, ami őt is foglalkoztatja, és amikor levettem a polcról a kötetet, hogy újraolvassam, biztos voltam benne, hogy valamelyik műve úgy fog megszólítani, hogy pillanatok alatt mellette döntök. Azt is tudtam, hogy nem a híres, ismert, érett alkotások valamelyike lesz ez, hanem egy kevésbé kifogalmazott, amelyben azonban megmutatkozik a szerző teljes fegyverzete.
– Mi az, ami Pirandello gazdag témafelvetéséből foglalkoztatja?
Elsősorban az a szenvedély, ahogyan önmagát szeretné megismerni. Az a kétségbeesett nyomozás, hogy hogy is vagyunk tulajdonképpen "felépítve"; hogy a világgal való viszonyunk hányfajta fénytörésen keresztül valósul meg; hogy emiatt gyakorlatilag nem érhető tetten, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen. A kettősség, az ellentmondásos hozzáállás: elidegeníti magától az embert, s ugyanakkor harcol a boldogulásáért. Mint minden nagy szerzőnél, nála is nagyon hangsúlyos a felelősség, csupán abban tér el, hogy fáj neki a világ, fáj az emberek élete, és ezzel valahogy én is így vagyok, azt hiszem.
És persze a humora is izgatott, az az (ön)irónia, amellyel leleplezi a saját és mindannyiunk hülyeségeit. Mindebben van egyfajta latinosság, noha ő úgy gondolta magáról, hogy filozofikus szerző, mégsem tudott ellenállni az olaszos forma vérbőségének.
És még valami: izgalmasnak tűnik számomra az a fajta állandó közelítés-távolítás, ahogyan a saját szereplőihez viszonyul: néha az érzelmesség határát súrolóan meghatódik rajtuk, miközben a következő pillanatban mélyen racionális és távolságtartó.
– Ezt a fajta nézői magatartást szeretné kiváltani az előadás is
Igen, arra törekedtem, hogy a néző történethez és szereplőkhöz való viszonyulását az előadás alatt folyamatosan változtassam. Hol kívülről kövesse, hol együttérezzen, hol bosszantsa, hol együtt örvendjen; és ez állandóan változzon. Nem a történet kanyarjai azok, amelyek ébren tartják a néző figyelmét, hanem annak lehetősége, hogy a következő pillanatban arra kényszerülhet, hogy más összefüggésben lásson és más viszonyban legyen az előadással.
Fontosnak éreztem például, hogy eljussunk egy olyan pillanathoz is, amikor megszűnik a szereplők és a nézők közötti távolság, szinte eggyé válnak, és ezáltal maga az előadás oldódik fel. Ebben a pillanatban igazolódik le "játék" mivolta. Úgy gondolom, hogy ma már egy előadás nem lehet elejétől végig egy stílusú. Nem tud érdekelni, ha nem tudok kilépni az önmagam által szentnek tartott formából, ha nem érzem a forma szabadságát. Fel kell rúgnom, hogy visszatérhessek hozzá. Erre a játékra Pirandello, úgy tűnik, igen alkalmas.
– Hogyan alakult ki az előadás tere?
Megpróbáltam tudatosítani magamban, hogy milyen érzeteket sugall a szöveg: vajon ez egy nyílt tér, vajon ez egy zárt tér, vajon ez egy barátságos tér, vagy vajon ez egy hideg tér, hogy vajon ez egy egyértelműen lekottázható, felismerhető tér vagy csak utalásos – így próbáltam megtalálni a saját viszonyulásomat a történethez. Közösen Bartha Jocóval eljutottunk egy olyan térhez, amely zártságot hoz, de ez a zártság valahogy áttetsző. Éreztük, hogy kell benne lennie olyan elemnek is, amely a polgári miliőre utal, de mégsem válik naturalista megfogalmazódássá, hanem színházi jelként jelenik meg, és ilyen módon magáról az átalakulásról és a folyamatról szól: valami, amiről azt gondolom, hogy tudom, mi az, egészen más értéket, értelmet, tartalmat kap, de úgy, hogy nem zárja ki az előzőt.
Tehát ez a fajta – ha úgy tetszik pirandellói – átjárhatóság volt fontos számomra, meg a kint-bent problematikája. Pirandellónál a kinyitott ablakon keresztül behallatszik az utca, annak minden zaja, zöreje, az elmondás szintjén folyamatosan bekerül a külső történet. Tulajdonképpen az intim szféránkba való behatolásról van szó, környezetünk nem hagyja, hogy a magunk egyensúlyát kialakítsuk, mert állandóan beleterpeszkedik és megpróbálja szétfeszíteni, merthogy ilyen a természete a környezetnek. Ahogy egy fának a gyökerei elkezdenek terjedni és szétroppantanak, tönkretesznek dolgokat, ugyanígy van a környezetünkben élő emberek esetében is: akarva-akaratlanul belénk-, a mi életünkbe hatolnak, és ha nem állunk biztosan a lábunkon – márpedig a pirandellói figurákra az jellemző, hogy nem állnak biztosan a lábukon –, akkor irányt vesztünk, még jobban elbizonytalanodunk.
– Mindennek képi, metaforikus és konkrét megjelenítése: az újság…
Már az elején tudtuk, vagy egy újság van, vagy nagyon sok. Az újság mint használhatatlan, felesleges információtömeg, amit a kispolgári mentalitás sorsdöntőnek tart. Kiszolgáltatottjaivá válunk egy újságcikknek, és számomra ez a döbbenetes, mert én hiszek a letisztult emberi magány nagyságában, melyet a környezetből jövő sok, szemétnek titulálható energiabomba vagy energiaszívás nem tud befolyásolni.
Én így látom az értelmét a "megérkezésnek": ha elérünk egy olyan egyensúly-állapotba, amelyben függetleníteni tudjuk magunkat mindenfajta külső hatástól. Ez még nem a halál, csupán azt jelenti, hogy a helyére tudjuk tenni, kezelni tudjuk a környezetet – és csak annyi közünk van a társadalomhoz, amennyi mindenképpen szükséges, nem több. Ennek a Simone Weil-i gondolatnak az ellenkezője működik Pirandello szereplőinél, ki vannak szolgáltatva a környezetnek, a "hírek"-nek, ez az ő tragédiájuk, miközben ettől válnak nevetségessé.
– Gyakran emlegetik a kolozsvári és szentgyörgyi színházat egymás mellett. Lát-e, érez-e egyfajta hasonlóságot a két társulat munkastílusa, életvitele, művészi céljai között?
Az, hogy ez így alakult, nem véletlen, mert az a fajta színházi szemlélet, amit én Tompa Gábortól hallottam, amíg diákja voltam, s amit az előadásaiban láttam, azt akarva-akaratlanul – inkább azt mondanám, hogy akarva – továbbvittem. A "művész-színház" mint célkitűzés Kolozsvár után nálunk fogalmazódott meg a legpregnánsabban és a legkitartóbban az erdélyi színházak közül. Most is ezt valljuk, s az én irányelvem is az, hogy úgy tudom szolgálni a legjobban azt a környezetet, amelyben élek, ha a lehető legmagasabb művészi értéket állítom elő, és nem akkor, ha kiszolgálok bizonyos ízlésszinteket, mert azt képtelen vagyok megtenni, és erősen tiltakozom minden ilyenfajta elvárás ellen.
Azt hiszem, ebből fakadóan van hasonlóság a két színház között. A kolozsvári színház ezt régóta teszi, megküzdötte már idekapcsolódó csatáit, és úgy tűnik, megnyerte ezt a háborút. Évekkel ezelőtt mi úgy fogalmaztunk – Nemes Leventével, az igazgatómmal –, hogy Kolozsvárt nagyobb testvérnek tekintjük ebben a célkitűzésben, és hogy számunkra minden kolozsvári siker nagy segítség, és bármely rosszul elsülő kolozsvári próbálkozás nekünk is ártalmas lehet. Aztán nyilván, ahogy teltek az évek, megerősödtünk, a társulat beérett, a színészek, jómagam és Barabás Olga is, aki szintén ennek a nézetnek a fő harcosa; szép lassan beértünk, és ez lehetővé tette, hogy a kistestvér, immár felnőttként megálljon a lábán. Úgy érzem, hogy most a szentgyörgyi társulat is olyan szinten áll, hogy fontos, értékes előadásokat tud létrehozni.
– 1995-ben dolgozott utoljára Kolozsváron, milyen társulattal találkozott kilenc év után
Az a csapat, akikkel dolgozom, mindenek előtt rendkívül jó színészekből áll, csupa olyan színészből, akiben ott munkál a keresés ördöge. Nem zárkózik bele a saját figurájába, hanem kilép belőle, ha erre van szükség, tud struktúrában gondolkodni, érzékelni, hogyan változnak a viszonyok és összefüggések, és ehhez igazodni. Ez lehetővé teszi, hogy szemlélőként rendezzek és ne diktálva, mert azt nem szeretem.
Ha tőlem kérdik, hogy "Most mit csináljak?", dühös leszek, olyankor úgy érzem, hogy "dolgozunk". Azt szeretem, ha nem várják el tőlem, hogy mindent tudjak, hanem együtt tudjunk eljátszani a dolgokkal, anélkül, hogy lényeges lenne, hogy ki mit talált ki. Én abban a színházban hiszek, amelyben megszűnnek a "jogdíjas szerzők", nem az a fontos, hogy melyik ötlet kié, hanem az, hogy egyszer csak megszületik a csoda, mert egy jó előadás, egy igazán jó előadás esetében a csoda mindig megszületik.
Brook mondta, hogy egy próba nem szabad rossz legyen, és én is így hiszem. Persze, vannak rossz próbák, merthogy az életben is vannak rossz pillanatok és jó pillanatok, és a színház az életnek egy laboratóriumi állapota, ahol mindent észlelünk és megfigyelünk, ami megnyilvánul, és így ismerjük meg az élet törvényszerűségeit.
Visszatérve, azt tapasztalom, amit az előbb is említettem, hogy a színészek képesek szerkezetében látni egy készülő előadást, olyanok, mint a jó dzsessz-zenészek, akik képesek a téma megismerése után improvizálni – ilyen fajta színésszel nem nagyon találkoztam máshol. A legtöbb színész nem érti, hogy mi van az előadásban, és emiatt nem nagyon tud színházi nyelveket váltani, új rendezőkre reagálni, nincs meg az a képessége, hogy nagyobb összefüggésekben lásson.
Kolozsváron, ebből a szempontból, úgy tűnik, otthon vagyok, persze el kellett telnie egy bizonyos számú próbának, hogy ők is megnyugodjanak, és én is megnyugodjak: össze vagyunk kötve egy próbafolyamat erejéig, ebbe "beletörődve" nyíltunk meg egymás felé, és tudtuk-tudjuk váll-váll mellett végigcsinálni. Alapvetően ez a néhány ember, akivel dolgozom, élményszerű pillanatokkal ajándékozott meg, úgy-hogy teljesen fel tudtam szabadulni, és ebben munkaszakaszban szabadon, mindenféle stressz nélkül vagyok itt. Csak szemlélődöm és nem rágom a körmöm, hogy jaj, jön a bemutató, s vajon milyen lesz. Azt mondom, nem érdekes. Az a fontos, hogy bizonyos dolgok és érzetek megszülettek bennük, bennem. Ha ez a nézőhöz is eljut majd, akkor atyánkfiával együtt mondhatjuk majd: "Ma sem keltünk fel hiába!"
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
