2026. október 18. vasárnap
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Sepsiszentgyörgy kapta a nagydíjat

Hegyi Réka 2003. október 08. 11:55, utolsó frissítés: 11:43

Néhány éve Budapesten zajlik az a stúdiószínházi fesztivál, melyet tizenöt évvel ezelőtt Gödöllőn szerveztek meg először. Összeállításunk a versenyprogram előadásairól megjelent cikkeket szemlézi.





Tíz nap leforgása (szeptember 28 - október 5.) alatt rangos, nemzetközi zsűri (Koltai Tamás és Nánay István magyar színházkritikusok, Malgorzata Semil lengyel fesztiváligazgató és Lubomir Vajdicka szerb rendező) tekintette meg több magyarországi és két határon túli színházi alkotóműhely előadását. Majdnem minden este szakmai beszélgetés alakult ki, melyben a bírák és az alkotók elemezték az aznap látott produkciókat. A házigazda szerepét betöltő Bárka Színház versenyen kívül mutatta be a Rómeó és Júlia, az Ilja próféta és a Mulatság című előadásait, a fesztivál programja pedig koncertek sorozatával is bővült a Folkestra, a Balázs József Trió lépett fel a színház büféjében).


A görény dala (a Stúdió "K" előadása) – zenés tortura dell’arte Danilo Kiš: Borisz Davidovics síremléke c. műve nyomán. „Forgách András magyar szerző Danilo Kiš szerb szerzőnek állított emléket, mikor a Borisz Davidovics síremlékéből magyar darabot írt. Illetve közép-európai darabot írt. Illetve európai darabot. Hogy is van ez? Danilo Kiš szerbnek született, hogy aztán egy történelmi pillanattól



hirtelen zsidó legyen.

Egy rövid ideig Magyarországon is élt, Párizsban halt meg. Forgách darabja – és különösen annak Stúdió K-beli adaptációja – valamiféle kalandozást tár a néző elé, határokon és korszakokon átívelőt. Ezekben mindig ugyanaz a központi kérdés: hogyan maradhat fenn az egyén úgy, hogy ne kerüljön konfliktusba a közösséggel vagy a hatalommal. Az általános kérdésen belül újra és újra előtűnik a kommunista uralom elől való menekülés lehetetlensége. Legtöbbször a Hatalomnak ugyanolyan az arca: az egyént börtönbe vagy máglyára vető Gonoszt a Stúdió K-ban mindig a direktor-rendező, Fodor Tamás játssza a zsebkendőnyi térben” (Kónya Orsolya: A görény is ember)

Osiris tudósítások (az Artus Színház előadása)
„Lomhább agyú vagy beosztóbb pályatársai egy egész életmű futamidejére beosztanák azt az ötletparádét, amelyet Goda Gábor rendező egyetlen, Osiris tudósítások címet viselő előadásában ,”ellőtt”. Goda színháza indulása óta - de az elmúlt fél évtizedben fokozottan - növelte csoda- és varázslattartalmát. Nem csoda a csoda, hiszen a rendező mind összetettebb - pusztán tánccal, pusztán színjátszással, pusztán installációkkal nem ábrázolható - alaptémákhoz, kiindulási pontokhoz nyúlt.



Eszköztára, figyelme nyitott, gondolatainak határvonalai átjárhatóak. Műhelye az összművészeti gondolkodás olyan komplexitását nyújtja, amelyre Magyarországon kevés példát találunk. Az Artus és vezetője fölfelé tör: mindig ,,egy számmal nagyobb" terveket céloz meg, majd tanul, tapasztal, varázsol, ismerkedik, együttműködik, bevon és integrál a cél érdekében. Új technikákat, kifejezésformákat, társművészeket alkalmaz (orrhosszal más társulatok előtt), átértelmezi mozgásszínházzal kapcsolatos sztereotípiáinkat.” (Halász Tamás: Örök árnyalatok)

A Herner Ferike faterja (a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház előadása) „Az irónia feltételez valami felsőbbrendűséget, felsőbbséges rálátást a dolgokra, ami tőlem teljesen idegen. Annál jobban szeretem azokat, akikről írok. A játék, ami a szövegeimben van, szerintem nem ironikus, hanem vicc vagy a tradicionális értelemben vett humor. Se cinizmus, se irónia – ez nem az én világom.” (Háy János, a szerző)

„A történet Krekács Béla, Banda Lajos és Herda Pityu immár legendássá nőtt hármasa köré épül. Háy János „istendrámája” ezúttal is különleges életminőségeket hordoz:


a három alkoholista munkanélküli

a lét-nemlét témáját, az eleve elrendelés kérdéskörét, a múlt-jelen-jövő összefüggéseit boncolgatja sajátos, a vulgaritástól sem mentes szókinccsel. A maguk észjárása szerint, saját szavaikkal, a világról szerzett saját tapasztalatokra építve keresnek magyarázatot vagy kérdeznek rá a létezés paradoxonára: miért élünk és meddig, miért pusztulunk el és mikor, s egyáltalán: van-e értelme az emberi életnek.” (az előadás műsorfüzetéből)

A szarvassá változott fiú (a Gyulai Várszínház és a Beregszászi Illyés Gy. Színház előadása) „A szarvassá vált fiú vagy fiúk története a kelet-európai népek folklórjának legősibb rétegéből való. Legtisztább és legtragikusabb újkori művészi feldolgozása Bartók Béla Cantata profanaja, amely köztudottan a történet egy román variációjára készült, s e szöveg Bartók előadásában alighanem sokunk számára kitörölhetetlen, a zenével egyenrangú élményt jelent. A családból mint zárt, óvó közösségből törvényszerűen kiszakadó, a külső és zord világ új törvényeivel megismerkedő fiú sorsa tragikus, hiszen e törvényeket akár önként, akár kényszerűen fogadja el, mindenképpen magányos lesz, mert régi közösségébe nem mehet vissza, az már nem tudja visszafogadni őt, az új pedig idegen marad számára.” (Nánay István – SZÍNHÁZ 2003/10)

Parasztopera (Szkéné Színház – Pintér Béla Társulat előadása) „Pintér Béla és Darvas Benedek Parasztopera című műve, melyet Pintér Béla Társulata ad elő a Szkénében - parasztopera. Van neki erős népi, nemzeti bukéja - a degenerált állomásfőnök ugyan az idegenes hangzású abszinttól lett degenerált, de hát az ilyen és hasonló elfajulások a bukét nem érintik. Van népi motívumokból összeszerkesztett zenéje is - bár a slágerré operált Albinoni Adaggio is fölmorajlik kicsit, meg egyéb slágerek is; ráadásul a főszereplőt Rolandnak hívják, de hát ez végtére törzsökös magyar névvé eszkalált.

Darvas Benedek zenéje remek, a zenekar is az - fekete fejkendős, fekete szemüveges parasztasszonynak maszkírozott fiúk húzzák a talpalávalót, melyre egyet ide, egyet oda lépnek, meg combot, térdet, bokát csapkodnak olykor. Közben föltálalják a mesét: lakodalomra készül két család, meg az ifjú pár is, különösen a nagy hasú ara, amikor mindenféle kalamajka, régmúltba veszett szövevény bukkan föl, fordulat fordulat hátán - és már mi csapkodunk, a saját térdünket, az erős röhögéstől.” (-ki- MANCS)

Malacbefőtt (a Kecskeméti Katona József Színház előadása) – zenés szociobörleszk Tasnádi István darabjának bemutatójára szeptember utolsó napjaiban került sor Kecskeméten, Tasnádi Csaba rendezésében. Az előadás kritikai visszhangja még nem jutott el hozzánk, ezért Bérczes László szövegét idézzük a fesztivál műsorfüzetéből: „Tasnádi ideális színpadi szerző. Mindig ott van. Próbán, előadáson, meccsen, bulin – de nem szól. Nem szól bele. Hallgat, jegyzetel, tudomásul vesz, hajlik, kifacsarodik, ahogy kell. Lesi a színész minden rezdülését,


körmöli minden benyögését,

hallgatja a színház minden lélegzetvételét, szóval ütőér meg rajtatartás, ilyesmi... majd leül a gépéhez, hozzáír, elvesz, tákolgatja-pofozgatja a szöveget, mindent és mindenkit figyelembe vesz – aztán, sokszor csak a bemutató napján (vagy még később) megszületik egy végleges változat. De ez a végleges változat már csakis az övé. Összetéveszthetetlen, egyedi, egyszeri Tasnádi-darab, melynek jellemzője a szövegpoénokat szituációba ágyazó, frenetikus humor, az életünk napi aktualitásait folyamatosan beépítő, jelenidejű érvényesség, a pátosztól menekülő, korosztályi tétovaságot nyílt sebbé vakaró (ön)irónia, a drámaírást tanulandó mesterségnek tekintő alázat és a színésznek is, rendezőnek is szabadságot megajánló visszahúzódó szerénység.”

Oidipusz király (a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadása)
„A nyíregyházi előadás is egy antihőst ábrázol, de olyat, aki fölényes magabiztosságában egyáltalán nincs tudatában alkalmatlanságának. Kokics Péter Oidipusza az eddigi középkori alakokkal szemben huszonéves. Élettapasztalata tehát nincs, csak végtelen önbizalma. Életében bizonyára most találkozik először azzal a kényszerrel, hogy szembe nézzen önmagával, kérdezze meg végre, hogy büszkén viselt szerepei, fennen hordott maszkjai mögött ki is rejtőzik valójában. Ebben a végletekig elfásult világban furcsa módon mégis megjelenik a transzcendencia (talán egyedüli módon az áttekintett Oidipusz előadásokban): sötét kabátjába burkolózva mindvégi a színpadon ül Teiresziász (Szabó Tünde), aki afféle halálfiguraként, nemtelen párkaként némán figyeli a végzet feltartóztathatatlan közeledését. Mert semmi más nem képes kijózanítani komplexusokkal terhelt hatalmi gőgöt, csak a katasztrófa kérlelhetetlen suhintása.” (Sándor L. István írását a rendezvény műsorfüzetéből vettük át)

Antigoné (a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadása)
Bocsárdi László legújabb rendezése is szeptember végén bemutatott produkció. Az alábbi írások a görög tragédia 2001. évi, a XIX. Zsámbéki Szombatok Kulturális Fesztivál és Nyári Színház rendezvény keretében bemutatott előadás-változatáról szólnak.



„Ritkán érezhető ennyire biztosan, hogy kivételes, egyetemes színháztörténeti értékről beszélhetünk, amelyet szerte a világon minél többeknek látniuk kellene. Bizonyos vagyok benne, hogy ez az előadás, ha eljutna hazai és külföldi színpadokra, ezerszer jobb propagandát fejtene ki hazánkról, a magyar nyelvű színjátszásról, mint megannyi országimázs-szlogen, -film és –kiadvány...

A Kreónnal lezajló összecsapás az előadás egyik legfontosabb, görög tragédia-játszással kapcsolatos felfedezését tartalmazza. Az antik drámák szerkezeti egységei között az összecsapás (agón) legfeszültebb része, amikor az ellenfelek egy-kétsoros mondatokban, felváltva beszélnek, s egyre kétségbeesettebben próbálják igazukról meggyőzni a másikat. Soha eszembe nem jutott, hogy ezeknek a párbeszédeknek a tempója kérdéses lehet: izgatott, heves indulatoktól fűtött szópárbaj, egyre fokozódó tempóban, így olvastam, így láttam mindig, mindenütt. Bocsárdinál


minden lelassul.

Szabályos koreográfiája lesz az agónnak: lassan – néhol kifejezetten erotikusan – körbejátssza egymást Antigoné és Kreon, s párbeszédük is végtelenül lelassul. Gondolkodnak. Megrágják a másik szavait, a legjobb, legfrappánsabb választ keresik. Semmi sem sürgős nekik...” (Karsai György: Antigoné és Kreón halottai)

„Bocsárdi László Antigoné-rendezése a tragédia által feltételezett pátoszt állandó iróniával ellenpontozza. Így az előadás folyamatosan azon a vékony peremen egyensúlyoz, amely a megrendítőt a nevetségestől elválasztja. Egyszerű eszközökkel rendkívül összetett hangulatok születnek. Így válik vitathatatlanul maivá az antik klasszikus – anélkül azonban, hogy bármiféle aktualizálásra sor kerülne. Maga a játékmód korszerű, s nem az lesz jelenidejű, amiről az előadás beszél. Az előadás gesztusai ugyan egyértelműen kortárs figurákat állítanak elénk, de ők nem mai dilemmákkal, hanem általános emberi sorskérdésekkel szembesülnek. Bocsárdi nem ezeket fordítja le maiakká, hanem a velük való szembesülést teszi intenzívvé.”
( Sándor L. István: "Halállal vemhes szigorúság")

Fotók: Egyed Péter

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS