Mikor a sátrak vitorlát bontottak
lejegyezte:Sipos Zoltán 2003. augusztus 08. 18:24, utolsó frissítés: 18:14"A Sziget még mindig inkább házibuli, mint augusztus 20-i felvonulás" -- beszélgetés a főszervezőkkel a fesztivál 10 éves #b#történetéről#/b#: pénz és a baseballütős ukránoktól való félelem, spiritualitás és prózai, testi szükségletek.
MaNcs.: Mi nagyon jól érezzük magunkat a Szigeten tíz éve -- nektek azért gondolom nem olyan egyszerű. Ti hogyan élitek meg a Szigetet?
Müller Péter: Hiába lett ez a dolog olyan látszólag személytelen, az alap-adottságok még mindig jobban hasonlítanak egy nagyra nőtt születésnapi házibulihoz, mint egy augusztus 20-i felvonuláshoz. Nem bír nekem ez a dolog személytelen lenni: végigmenni a Szigeten olyan, mintha egy kis városkán mennék végig. Nagyon sok emberrel Szevasz, hogy vagy szintig, és gyakran több órás beszélgetésekig szoktam elmenni. Ez nagyjából olyan, mint amikor házibulikon voltam, csak nagyobb. Amikor nagy házibuli volt, mondjuk 100 ember, és mindenki mindenkivel, én az elején mindig kiszúrtam valakit, akivel úgy éreztem, hogy dolgom lehet, elvittem egy sarokba, aztán haza, ezen nem változtattam azóta sem. Csak kettesben tudok fesztelen lenni, illetve amikor családommal vagyok. Nem tudok csoportban igazából otthon lenni.
M.: Visszajárnak azok az emberek, aki az első Sziámi-nyaraláson veletek buliztak?
M. P.: Igen, nagyon nagy arányban. Ez egy elég szoros kis csapat volt. Például az a lány, aki konzumnő és családanya Mexikóban, minden évben visszajár, függetlenül attól, hogy nagyon elfoglalt. Itt van az államtitkár, meg a sebészorvos is, aki akkor még gyerekek voltak.
M.: Nem félelmetes, hogy egy irodából kinő egy ilyen fesztivál?
M. P.: Nem az irodából nőtt ki. Abból nem nő ki semmi, sajnos.
M.: De a szervezés ott zajlott, nem?
M. P.: Nem. Kívülről nyilván alapvető szervezési dolognak tűnik az infrastruktúra, de az olyan, hogy egyszercsak szükségessé válik. A kezdet kezdetén én egy falusi házban laktam a családommal, és elkezdett nagyon sok levél jönni a címemre a zenekarnak. Kitaláltuk, hogy nem tudunk ennyi emberrel levelezni, meg hülyeség is, menjünk el egy hétre nyaralni. Ez így átlátható volt, aztán amikor elszaporodtak az emberek, elég ravaszul kerestünk egy nagyobb helyet: féltünk, hogy nem kapjuk meg a Hajógyári szigetet, és akkor azzal mentünk el a fővárosi vezetéshez, hogy szeretnénk egy egyhetes diáktalálkozót szervezni a Margitszigeten. Iszonyúan megijedtek, s felajánlották, miért nem megyünk a Hajógyári szigetre. Mondtam, hogy na jó, elfogadjuk.
Aztán ez elkezdett marhára nőni, és egy csomó olyan dolog vált szükségessé, amiről az elején azt gondoltuk, hogy azért megyünk egy szigetre, hogy ezek a dolgok ne legyenek. Én nagyon arisztokratikusan kezeltem az egészet, de aztán egyszercsak kiderült, hogy ez így nem megy: nagyon spirituálisak vagyunk, de pisilni valahová kell. És akkor azt már meg kellett szervezni. Így a minőségi változás egy mennyiségi változást is okozott.
M.: A technikai, illetve tartalmi személyzet hogyan jönnek ki egymással? Merthogy ők általában nem tudják megtalálni a közös hangot.
Kardos József: Ezek nem konfliktusok, hanem viták, aminek a vége mindig egy kompromisszumos megoldás: nekem vannak álmaim, melyeket programként szeretnék megvalósítani a Szigeten, ennek pedig vannak technikai és mindenféle egyéb feltételei, melyek nem állnak rendelkezésünkre, vagy a megvalósítás annyira sokba kerül, hogy nem érdemes megcsinálni.
M.: László, a technikai igazgatók egyikeként nem érzed sokszor tehernek a programosok műszakilag megvalósíthatatlan álmait?
Lakos László: Mindent meg tudunk valósítani, ez csak pénzkérdés. A probléma abból adódik, hogy egyre inkább úgy érezzük, hogy kezd több Sziget létezni: egy program-, egy vendéglátó-, illetve egy marketing-sziget. Ami azt jelenti, hogy minden négyzetmétert háromemeletesre kellene megcsinálni, ha mindennek helyet szeretnénk szorítani -- ez pedig lehetetlen. Mi, mint technikusok azzal szembesülünk, hogy ugyanarra a helyszínre a programosok, a marketingesek és a vendéglátósok is le szeretnének tenni valamit, és így a technikai lehetőségeket hirtelen meg kell háromszorozni.
M.: Ti hogyan kerültetek a Sziget-szervezőcsapatba?
L.L.: Én az elejétől itt vagyok, tizenegy éve.
K. J.: Nekem másképp alakultak a dolgok, kicsit később kerültem ide: nyolc évvel ezelőtt jegyszedő voltam a K-hídon. Teljesen véletlenül egy ismerősöm szólt, hogy van nyári munka. Tizenkét órás váltásban dolgoztam, Szigetből semmit nem láttam, de azt gondoltam, hogy ha annyi ember jön, biztos jó ez a fesztivál. Következő évben nagyot ugrottam -- akkor a Nagyszínpadnál voltam sofőr. A külföldi sztárokat szállítottam repülőtérről hotelbe, illetve szállodából ki a Szigetre. Akkor lehetőségem nyílt arra, hogy sztárokkal találkozzam -- volt is egy csomó kellemes élményem, mert mikor lehetett, Sziget után a szállodába menet felvittem őket a Gellérthegy tetejére Budapestet nézni. Egyszer például a divattervező Gallianóval elszívtunk egy nagyon kellemes jointot.
Három évre rá aztán a parlamentben dolgoztam, és jött egy megkeresés, hogy nem lenne-e kedvem elvállalni a programigazgatói állást a Szigeten. Nagyon megijedtem, mert én csak a Nagyszínpadot ismertem, de szerencsére sokat segítettek a kollégák. Öt éve vagyok programigazgató -- mindig meg szokták kérdezni, és én el szoktam mondani, hogy egy programnak nem szabad a programigazgató saját ízlését tükröznie. Én sem szeretek nagyon sok mindent, de tudom, hogy kell legyen, mert van rá igény. Az én szerepem az, hogy megtaláljam azokat, akiknek a véleményére adhatok, és akik saját területükön a legprofibb munkát tudják nyújtani.
M.: Elképzelhető ma, hogy valaki így kerüljön be a Sziget-csapatba?
M. P.: Tipikus sztori... egy egykori titkárnőből például projektvezető lett nálunk. Én azt gondolom, hogy tájképfestésen kívül mindent jó, ha alulról kezd az ember. Vannak viszont olyan pozíciók a Szigeten, melyekkel nem érdemes kockáztatni. Például tipikus B-típusú Sziget-karrier Takács Gábor kollégánké, akit a hiper-profi kategóriába sorolunk. Kell egy pár ilyen ember: Gábor a Sziget jelenlegi marketing-főnöke, illetve az ügyvezetők egyike. Most a kezdetekig nem tudok visszamenni, hogy egyszerű Pepsi-árus New York utcáin. Mi egy életveszélyes helyzetben találkoztunk úgy hat évvel ezelőtt. Akkoriban a Sziget kifelé jól nézett ki, de befelé attól féltünk, hogy jön egy ukrán egy baseball-ütővel, és szétveri a fejünket egy hitelezőnk nevében a maga anonim módján. Jelzáloghitelek a lakáson, miegymás -- valójában ez az első fejezete a fejlődéstörténetnek.
Aztán betársult a Pepsi, és egyszercsak az történt, hogy félprofi kollégáim szembetalálták magukat a Pepsi rettenetesen kemény marketing-vezetésével. Ott volt ez a Gábor, aki különösen kemény volt, és minden évben nagyon nagy szkanderek voltak, hogy mibe szólhatnak bele a Pepsiék, illetve mennyit fizetnek érte, és az nekünk elég-e ahhoz, hogy ne menjünk csődbe. Minden évben lement ez a bunyó, egészen addig, míg hirtelen fordulattal ez a Takács Gábor nevű úr, az év menedzsere Európában, ott nem hagyta a Pepsit, és át nem jött hozzánk, mert úgy gondolta, hogy jobban fogja érezni magát nálunk, még akkor is, ha kevesebb lesz a fizetése. Ez egy sorsszerű jó fordulat volt. Hiába nem ez a szakmám, nem lehet nem észrevenni, hogy egy bizonyos méret után ha vagánykodik az ember, a fejébe borul a bili. De mindenképp az A-típusú karrier a gyakoribb.
M.: Hogyan lett Diák-szigetből Pepsi-sziget?
Most már csak Sziget vagyunk, mert közben ez eléggé jó brand lett, de akkor ez sokak számára úgy nézett ki, hogy itt van egy költői lelkületű művész-csapat, oszt' randa módra összeállunk egy ilyen híres, multinacionális üdítő-céggel, a Pepsivel. Belülről úgy láttuk, a fesztivált mindenki szereti, csak nem tudunk anyagilag megmaradni. Nem akartuk megemelni a jegyárakat, ugyanolyan jó programokat akartunk, és első évtől azon kapartunk, hogy legyen egy nagy cég, vagy valaki, aki legalább a nagyszínapdi megaprogramok költségeit be tudja vállalni, mert azt mi nem tudjuk kitermelni.
Akkor én elkezdtem környékezni a Pepsit, Gerendás Karcsi meg a Coca-Colát. A Coca aztán kiugrott, én pedig elmondtam a Pepsinek, a Coca ennyit ígért, és ha egy picit ráigérnek, akkor velük szerződünk. Ők egy kicsit áláígértek, de muszáj volt elfogadni, mert eléggé kiszolgáltatott helyzetben voltunk. Ma már aprópénznek tűnik, de akkor az az 1-1,5 millió forint megmentette az életünket.
M.: Hogyan kommunikáltok, lévén, hogy egy ekkora szervezet lettetek? Mennek-e körbe az információk?
M. P.: Nem. De lehet egy bizonyos fokú hibaszázalékkal dolgozni egy cégnél, és amennyire dezinformált mindenki nálunk, az még pont belefér. Ettől izgalmas dolgok derülnek ki, nem csak nekem, de mindenkinek. Az az érzésem, hogy az a kezdeti, bohém improvizációs állapot szintén multiplikálódik.
L. L.: Ez úgy működik, hogy a kollégák megrendelnek 10 dolgot, én azt megszorzom hárommal, kirendelem a Szigetre, és az többé-kevésbé elég szokott lenni.
M.: Eddig kicsit száraz volt a beszélgetés -- arra kérnélek benneteket, gondolkozzatok azon, hogy mi a legszörnyűbb vagy legkedvesebb, Szigettel kapcsolatos sztoritok?
L. L.: Volt egy apró kis malőr x évvel ezelőtt: egyszer csak azzal ébresztenek, hogy a sátortábor vitorlát bontott, és a sátrak békésen vitorláznak a tábor déli részéről észak fele. Kicsit megemelem a szemöldököm, de azt gondolom, álmos vagyok. Kimegyek a helyszínre, és láss csodát: a sátrak valóban vitorláznak egy gyönyörű, összefüggő víztükör tetején. Kiderült, hogy eltört egy vízvezeték a föld alatt, dehát nagyon szép látvány volt: kel fel a Nap, és közben színes sátrak úsznak a víz tetején. Az emberek nagyon jól érezték magukat -- száraz év volt akkor is.
M. P.: A második Szigeten első nap délután felvonulunk a színpadra, és kedvesen köszöntjük az embereket: a köszöntő közepén egyszercsak valaki felrohan a színpadra, és Gerendás Karcsi kezébe nyom egy levelet. Karcsi elsápad, ideadja a levelet, és kérdi, most mi lesz. A levélben az állt, hogy közlik a Diáksziget szervezőivel, hogy a rendezvény idején az összes hangosított rendezvény be van tiltva. Természetesen nekünk minden koncertünk hangosítva volt, úgyhogy ez azt jelentette, betiltották a fesztivált. A jegyek már el voltak adva, az egész megkezdődött, szóval nagyon furcsa volt.
Néztük a levelet -- aláírás, fejléc, és egy pecsét. Akkor még közel volt a Kádár-éra, és mi még eléggé partizán-módra éltük életünket: zenekarként be voltunk tiltva, azazhogy be lettünk volna tiltva, ha a betiltás nem azt jelentette volna, hogy visszavonják a zenekar működési engedélyét. Nekünk persze sose volt működési engedélyünk, úgyhogy minket nem lehetett csak úgy betiltani... és akkor erre hivatkozva bemondtam a mikrofonba, hogy mi most be vagyunk tiltva, forradalmi helyzet van, ha ezt bárki fizikailag érvényesíteni akarja, ellenállunk, aki pedig vissza akarja váltani a jegyét, az jelentkezzen X elvtársnál valamilyen alosztályon.
Máris csörög a telefon, maga X elvtárs, aki elnézést kér, elmondja, hogy ő nem is illetékes, de berohant hozzá egy kopasz, erőszakos őrült, és követelte, hogy tiltsanak be minket, mert ő ugyanekkor Opera-premierre készül, és mi valószínűleg zavarni fogjuk az előadást, mert túl hangosak leszünk. Képzeljem el -- mondja az elvtárs -- ő egy alulfizetett hivatalnok, aki műszaki rajzokat tanulmányoz egész nap, és egyszercsak berohan hozzá ez az ürge, s mondja, tiltson be minket, mert az opera-előadásnak Göncz Árpád a fővédnöke, és majd megnézheti magát. Körülbelül ennyi volt az egész, de megígértük, hogy, na akkor kétszer olyan hangosak leszünk, mint lettünk volna. Később egyébként az opera-rendező felhívott, és megköszönte, hogy tekintetbe vettük a kérését, és lehalkítottuk a zenét.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
