Mindig azt mondjuk, amit "kell"
kérdezett: Sipos Zoltán 2003. március 10. 15:35, utolsó frissítés: 15:34Valaki arról beszél, hogy valaminek a megértésében mennyire fontos a másik ember, ugyanakkor testbeszéde azt mondja: "én ismerem az igazságot" -- beszélgetés #b#Selyem Zsuzsával#/b#, a BBTE Filológia Tanszékének XX. századi magyar irodalomtanárával.
Szerinted mennyiben sikerül diákjaidnak gyakorlatban is alkalmazniuk azt, amit az órákon elméletben megtanultak?
A legtöbb diák -- tapasztalatom szerint -- viszonylag könnyen elsajátítja a korszerû elméleti diskurzusokat, és jól is mûködteti ezeket a szemináriumon, de ugyanez a problémaérzékenység nincsen jelen a konkrét élethelyzetekben. Szemináriumon például gyönyörûen kimutatják, hogy ez vagy az ostobaság, mondjuk mert egy monoton macsó szemlélet próbálja érvényesíteni magát, de informális szituációkban (kocsmai beszélgetések stb.) vagy nem veszi komolyan, vagy pedig természetesnek találja, hogy õt nõként alsóbbrendûként/férfiként felsõbbrendûként kezeljék.
De nem akarom, hogy csak a feminizmusról legyen szó, adhattam volna más példát: a foucault-i szemléletmód szemináriumi tündököltetése versus a „normalitás” fogalmának gond nélküli használata. Végülis természetes folyamatról van szó: az ember könnyen elsajátítja a technikát, de hogy a gesztusok is errõl szóljanak, egy hosszabb folyamatot igényelne. Sokszor azért nem tud hiteles lenni egy bizonyos elméleti beszédmód, mert az illetõ, aki ezt prezentálja, mást mond gesztusaival mint szavai révén.
Például ha valaki arról beszél, hogy valaminek a megértésében mennyire fontos a másik ember, és közben úgy veszi a lélegzetet, hogy beszédpartnerének ne legyen esélye szóhoz jutni, rá sem néz, hogy ne kelljen észrevennie a másik metakommunikációs jelzéseit, akkor hiába a kardoskodás a dialógusfilozófia mellett, minden porcikája ennek ellenkezõjét mondja: „csak figyelj rám, mert én ismerem az igazságot".
Szemináriumokon vagy dolgozatíráskor nem csupán egy újabb játszmát játszanak a diákok, amihez tulajdonképpen semmi közük?
De miért nincs közük hozzá? Ez nem egy érett magatartás – én semmit nem csinálnék pusztán azért, hogy a tanárnak elégtételt szerezzek. Mi a tétje annak, hogy egy adott játszmában részt vegyek, mely játszmában az én szerepem pusztán annyi, hogy egy számomra értelmetlen dolog gördülékenyen végigmenjen? Amelyben még csak partner sem vagyok.
Nagyon sok példát lehetne hozni arra, hogy egyes döntések a fejünk fölött születnek… az egyik példa a tanrend összeállítása. A átlagdiák pedig kénytelen belemenni a játszmába, mert ha nem, viselnie kell a szankciókat.
Mi az, hogy átlagdiák? Minden diák valamiben kivételes tehetség lehet, ha vállalja magát, ha kideríti, hogy mi is az, amit õ tud. Nem hiszek – még ha naponta tapasztalom is – a „fejünk fölött hozott döntésekben”. Az egyetemi kérdéseknél maradva, van diákönkormányzat, van szenátus, a tanrendi kérdéseket ezeken a helyeken szóvá lehet tenni. Igazad van, ha azt mondod erre, hogy hányszor de hányszor történt ez és hiába, ha viszont lemondana a diákság ezekrõl az affirmációs lehetõségekrõl, akkor arról mond le, hogy valamikor tényleg érdekeinek megfelelõen alakuljanak a dolgok.
Alakulni meg mindenképpen alakulnak: nem olyan távoli, mindössze néhány év kérdése, és azok a tanárok, egyetemen, középiskolákban, akik most diákok. Õk mennyire fogják figyelembe venni diákjaik szempontjait például a tanrend kérdésében? Ha most nem tanulják meg a tanár- és a diák-perspektívák megbeszélésének higgadt, érvekre alapozott formáját. Te személyesen elfogadnád a „fejünk fölött hozott döntések” létét mint általános magyarázóelvet arra, hogy mért nem vagy aktív részese saját életednek?
Szerintem általános gyakorlat az, hogy ilyen patt-helyzetekben való kényszerû részvétel után az emberek cinkosan összekacsintanak, vagy elsütnek egy-egy poént. Azzal legitimálják passzivitásukat, hogy lám, a többiek sem léptek sehogy, aztán a poén jelzi: ezt is túléltük…
Igen, de miért nem azon a helyzeten belül artikulálom távolságtartásomat? Passzívan túlélni egy helyzetet azt jelenti, hogy kihagytam néhány órát a saját életembõl. De ha fel tudom építeni a szerepemet egy számomra például unalmas helyzetben úgy, hogy legyen benne irónia, vagy vicc, valamiféle reflexivitás arra, hogy ez itt most szerep, akkor az rendben volna. Úgy kellene túljárni a zsarnok eszén, hogy közben az ember valahogy ne csapja be magát.
Ha nem értesz egyet egy kerettel, és nem abban a helyzetben jelzel más lehetõségeket, akkor artikulálatlan marad az opciód. Artikulált vélemény nem lehet az, hogy miután kimész a szeminárium-terembõl elsóhajtod magad. Ez nem formálja az adott helyzetet. Nem csak az irányító felelõs egy adott helyzetért, hanem mindenki, aki – így vagy úgy – részt vesz benne.
Ez elméletben igaz, de szerinted gyakorlatban valóban mûködik?
Ritkán. Mert strapás dolog. Természtesen hazudozunk össze-vissza magunknak és másoknak, mindig találunk egy általános magyarázóelvet, amivel kimentjük magunkat a felelõsségvállalás alól. De hol a határ? Ha egyesek szerint mindig más a felelõs, ha mindig van egy nagy keret, egy magasabb szint, amin belül el kell játszani a szerepet, akkor nem tudok olyan irracionális dolgot mondani, amit az emberekkel ne lehetne végigcsinálni. A XX. században sok példa van erre…
Hogyan tud kilépni a kafkai hõs a csapdából? Hol a "gonosz", mely ellen fel lehet lépni?
Hát igen, Kafka hõseinek nulla esélyük volt. De az irodalom, s Kafka különösen nem a marxi esztétika szerint lett kitalálva, hogy a valóság hû tükrét lássuk benne. Akkor olvassuk magunkra azt is, hogy egy nap arra ébredünk, hogy nyolc lábunk van. Kafka nem a világot írta meg, amikor arról ír hihetetlenül pontosan, hogyan mûködik a világ. Nem azt mondom, hogy nem reális, mikor arról van szó, hogy például „maga a folyamat válik ítéletté”, mert igen, reális, de a világ ennél több, éppen a Kafka regényével több, s velem, meg veled, akik olvassuk, és átlátjuk így a dolgot, és ettõl valamivel több esélyünk van nem benneragadni egy adott játszmában.
A kérdésed második felével kapcsolatban, ha jól értelek, azt mondanám, több kafkaszerû szerzõ nyomán, hogy nincs olyan "gonosz", akire átháríthatnám a felelõsséget, illetve van, de az én magam vagyok. Ha valami nem mûködik és kevés a szabadságfokom, az azért van, mert én nem vagyok hajlandó kiharcolni -- mert kényelmes vagyok, haszonlesõ, satöbbi. Senki nem tehetõ felelõssé az én életemért. És általánosítva: egy totalitárius rendszerben élõ minden ember felelõs a rendszerért.
Nem találod értelmetlennek azt a tiltakozást, melyet senki nem hall meg?
Egy ellenvéleményt ma már artikulálni lehet: van nyilvánosság – civil szervezetek, polgári tiltakozó akciók, média. A totalitárius hatalmak mindig rugalmatlanok, abban érdekeltek, hogy fenntartsák saját hatalmukat. Ha folyamatosan mozgásban van az ember és egyik út semlegesítve van, akkor el lehet indulni egy másik irányba – mindig van olyan lépés, amire a hatalom nem gondolt. Az ellenállás lehetõsége mindig a mozgásban van.
Visszatérve a szemináriumra – vajon megéri-e a diáknak egy másfél órai megadó együttmûködés helyett ekkora erõfeszítést tenni saját lelkiismeretének megnyugtatására?
Részint a lelkiismeret nyugalmát elég nagy ügynek tartom, amiért érdemes megtenni amit csak bír az ember. Másrészt viszont nyilván vannak olyan dolgok, amikre nem érdemes sok energiát áldozni. Egyéni döntés az, hogy mire és milyen formában vállalkozunk. Elég, ha odafigyel arra, hol a személyes határa, mennyit bír el anélkül, hogy egy idõ múlva érzéketlenné válna saját magával szemben.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
