2026. november 21. szombat
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Nem a Mátyás-kultusz a lényeg

Kurkó Anna – Szabó Géza 2003. március 03. 17:23, utolsó frissítés: 17:23

"Ne az etnikumra figyeljünk állandóan. Inkább legyen arról szó, hogy mindannyian Kolozsváron élõk vagyunk." László Bakk Anikó a #b#Mátyás Napok#/b# fontosságáról, a zsigerszint fölötti dolgok érzékelésérõl és a dicséretek feleslegességérõl.





Mátyás király szülõházában, az óriási pincében elegáns környezetben és nagyfokú érdeklõdés mellett mutatták be a kolozsvári Mátyás Napok rendezvénysorozat keretében az Amici Amarillys 1993–2003 címû képzõmûvészeti kiállítást, odafent pedig a díszteremben kolozsvári (magyar) középiskolák diákjainak Mátyás király témájú rajzait tekinthették meg az érdeklõdõk.



Az elõzõ napok viszonylagos érdektelensége után ezúttal telházas rendezvényre került sor február utolsó napján: mintegy százan voltak jelen. A lenti „komoly” kiállítást Kiss Armand állította össze, a fenti, jóval laikusabb tárlat pedig Orbán István rajztanár (Báthory IstvánLíceum) szervezõmunkáját dicséri. (Ez utóbbi kiállítás meglehetõsen egyoldalúra sikerült, ugyanis fõleg a Brassaisok és a Báthorys diákok munkáiból állt össze.)



A ceremóniamester ezúttal is László Bakk Anikó volt, aki az immár hagyományos gyertyagyújtással indította a megynyitót, majd három nyelven üdvözölte az egybegyûlteket. A tárlatot Alexandra Rus és Németh Júlia mûvészettörténészek méltatták. Alexandra Rus véleménye a tárlat kapcsán: „Úgy élünk mi itt ebben a városban, akár az ólomkeretben a színes vitró-üvegek: szorosan egymáshoz tartozunk”.

A délutánon fellépett a Bob utcai templom Angeli kórusa, az Amarillys négy tagja pedig hagyományos(nak tûnõ) ruházatban reneszánsz táncokat járt. Késõbb a francia kultúra órája következett, ahol zenei körsétával örvendeztették meg a szervezõk a hallgatóságot. Ekkor hangzott el Maria Vodã Cãpuºan rövid francia nyelvû elõadása. A francia irodalomban és zenei világban tett „utazás” a régitõl a legújabbig terjedt, a kórus reneszánsz énekmûvészete után a szintetizátor is elõkerült, és lírai hangvételû (francia) történetet hallgathattunk szerelemrõl, viharos érzelmekrõl.

Az állófogadás, a „reneszánsz” sütemények kóstolója után kérdeztük néhány, a tárlaton résztvevõ mûvészt, közéleti személyiséget:

Kusztos Endre: Nagyon meglepõ ez a tárlat, és el kell mondanom, hogy rendkívül tetszik. Örvendek, hogy ilyen rövid idõ alatt sikerült ilyen reprezentatív anyagot összehozni. Szinte mindenkit megismerhet ezen a helyen az ember, aki számít ma a kolozsvári képzõmûvészetben. Elég vegyes lett mûfajilag a tárlat, de nincsenek választóvonalak: mindenik a maga nemében – ha az ember alaposabban megvizsgálja õket – fontos alkotásnak nevezhetõ.



Könczey Elemér: Lehet, hogy Kolozsvár jövõjét kicsit optimistábban látom, mint azok a gyerekek a Német Fórum akcióján, akik a város jövõjét piros-sárga-kékben látták. Én nem abban a három színben látom Kolozsvár jövõjét. Ha a kiállításból indulunk ki, akkor ráérezhetünk, ahogy a megnyitón is elhangzott: ez egy csepp abból, ami ma történik Kolozsváron. Szerintem Kolozsvárnak a jövõje bennünk van: bennen, benned, rokonokban, barátokban.

Könczey még hozzáteszi, amikor arra utalunk, hogy az õ alkotása, amely egyébként a bejáratnál fogadja a belépõt, és Mátyás királyt ábrázolja, nem éppen hagyományos „szerelésben” (ugyanis a babérkoszorú jól áll a fején, de szeme elé csúszott a toll!), szóval errõl a karikatúráról elmondja, hogy igaz, ez valóban nem a helyi napilapokból megismert Könczy-stílus. „De a megszokott poén benne van!” – teszi hozzá.



Ezután Horváth Andorral, a Korunk fõszerkesztõ-helyettesével beszélgettünk.

– Ön hogyan értékeli a rendezvénysorozat multikulturális jellegét? Hiszen a mai Kolozsvár nem éppen errõl híres.

H. A.: Sajnos, hasonló játék, szórakozás vagy program, mint a Mátyás Napok, kevés van, de az, hogy egyáltalán van, nagyon jó, nagyon fontos. Végül is a világot csak úgy lehet megváltani, ha elkezdünk megváltani egy-egy embert. A többi már a világon múlik, hogy akarja-e követni azt a néhányat, aki hajlandó új vagy jobb útra térni.

László Bakk Anikó, mindenki „Anikó nénije”, a Mátyás Napok energikus, állandóan mozgásban levõ fõszervezõje a rendezvény több nyelvet és kultúrát átfogó jellegérõl és fontosságáról beszélt a Transindexnek.

– Ez a város egyre inkább kétnemzetiségû, illetve ha a magyarság ugyanúgy elt\nik, mint a szász-sváb kisebbség, akkor hamarosan egyszínû lesz. Ilyen körülmények között mekkora jelentõségû a Mátyás Napok multikulturalitása?

L. B. A.: Hatodik évtizedemet taposom. Ez fontos, mert: mikor voltam fiatal? És középkorú? Ergo: minden vonatot lekéstünk. El is mehettünk volna. Itt is maradtunk (volna). Maradtunk. Lehetett választani a külsõ vagy belsõ emigráció között. A Mátyás Napok egyfajta álom, amit meg tudtam, meg tudok valósítani. Miért? Mert fiatalok is állnak mögöttem, és van a civitas, itt vannak Kolozsvár város polgárai. Tíz év után pedig eljutottunk oda (mert így bõvül a kör!), hogy a világháló felé is nyitni kell.

A nóta nem a multikulturalizmusról szól. Nem azért létezik a rendezvénysorozat, hogy sokan eljöjjenek ide, hanem egy hatalmas mínuszt kell törölni. Állandóan azt mondják rólam, hogy Mátyás-néni, és ha meglátnak, Mátyás-kultuszt emlegetnek. Nem errõl van szó. Én egy Kolozsvárra begyökeresedett polgár vagyok, és alapvetõ emberi jogaimat korlátozzák ebben a városban. Amikor egy ilyen gyönyörû épületbe, mint ez, nem engednek be, és nem énekelhetünk itt...

... de ma bejöhettünk ide a rendezvénnyel. Ez kivételes alkalom?

L. B. A.: 1992. december 6-án néma körmenetet szerveztek Kolozsváron. Az RMDSZ protestált a Mátyás-szoborra felkerült Nicolae Iorga-idézetes plakett miatt, ami most is ott van. Világszintû botrány volt ez. Elnéztem Mátyást, akkor született a gondolat, hogy nem így kell, nem ezt kell tennünk. Hanem: évrõl-évre bejárt körökre volna szükségünk. Csinálj bulit a gyermeknek, a reneszánsznak! – mondtam magamnak. De a szülõházba nem jöhetek be, habár kolozsvári polgár vagyok. Miért?! Nem értem. Ennek az épületnek joga van a maga spiritusához. Vannak közönséges épületek, lakóházak, de ez több. A baj valahol nagyon magasan keresendõ.

– Nem kereshetnénk ezt a hibát magunkban is? A kolozsvári magyarság olyan értelemben hibásnak tekithetõ, hogy nem ismeri értékeit. Tudják, hol van Mátyás király szülõháza, de a mellette lévõ Bocskai-házról a többség sosem hallott. Egyfajta érdektelenség ez a részünkrõl...

L. B. A.: Ez hibás gondolatmenet! Töröljük azt, hogy állandóan az etnikumra figyelünk. Inkább arról van szó, hogy emberek vagyunk, Kolozsváron élõk. Persze, hibázik a magyarság, de hibás a románság is. A megélhetés miatti gondok egyre kevesebb idõt hagynak számunkra a zsigeri szint fölötti dolgok érzékelésére.

– A sok gond ellenére mégis évtizedes hagyományra tekint vissza ez a rendezvénysorozat, az eredmények egyfajta intézményesülést jeleznek.

L. B. A.: Az a gyönyörû, hogy a Jóisten adott nekem ahhoz erõt, hogy félelmetesen nagy számban berángatok, felbiztatok, ideanimálok embereket, meggyõzöm õket, hogy vegyenek részt aktívan ebben. Hihetetlen, milyen kicsi pénzbõl mûködik az egész. Sokszor pályázásra sem volt idõm meg energiám. A gyeplõ még nálam van, de valami változik körülöttem. Idén már éreztem, hogy ez nem egyszemélyes valami, akár az elsõ években. Elsõ alkalommal az Amarillys-csoport tagjai nagyot nevetettek, amikor mondtam: gyerekek, akkor jövõben megint együtt. Következõ évben ugyanúgy kinevettek. Aztán idõközben eltelt egy évtized.

– Jövõre számíthatunk-e valamilyen újdonságra, valamire, ami hasonló módon „feldobja” a Mátyás Napokat?

L. B. A.: Vannak hagyományos dolgok, ezekrõl nem mondok le. Ökuménia és templom. Gyermek. Astientia ludus. De sosem tervezek elõre. Nem utazom újdonságokra, mert ha nagyon akarom, akkor biztosan nem fog sikerülni. Jövõre mehet a Villon-program. Vagy a zsidó rendezvény (mert most nem jött el idén Spiellmann Mihály Vásárhelyrõl, és õ az igazán fontos kutató ebben a témában). Dantét évek óta kívánom. Lehet, hogy Villon nem jön össze jövõre, esetleg csak két év múlva.

– Fontos észrevenni, hogy a mai esemény teltházas volt, más alkalommal viszont alig néhányan voltak kíváncsiak az itt történtekre. Ez is a kolozsváriak közönyére, érdektelenségére utal?

L. B. A.: Ezt nem lehet így meghatározni. Például a zsidó naptól féltek egyesek. És a reformációs nap esetében attól tartottam: annyi teológus lesz jelen, hogy nem fogom tudni leülteni õket, de nem így történt.

– Elégedett-e munkájával?

L. B. A.: Vegyék már észre végre, hogy Anikó néninek nem kell gratulálni, mert ilyenkor kissé mindig feszültté leszek. Ez a rendezvény belsõ kívánalmak megvalósítása miatt jön létre. Ezt magunknak hozzuk létre, a városért, Mátyásért. Ha egyedül volnék, akkor is ezt tenném. Ne kívánjanak nekem további sikereket, mert ez a történet nem a sikerrõl, nem a pénzrõl szól. És ilyen szempontból nagyon nem divatos. A globalizációs õrületben ezek a kicsi megállások segítenek az embernek: vedd észre, és õrizd a belsõ kincseid!


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS