A normalitás határán a román csúcsértelmiség?
szerk. 2002. december 17. 11:28, utolsó frissítés: 11:08#b#Gabriel Liiceanu#/b# filozófus, a Humanitas Könyvkiadó igazgatója. Tiltott ajtók címû kötete lett a 2002-es év könyve. A BBC-nek adott interjújában félelmetes képet vázol a romániai értelmiségiek tudatállapotáról.
BBC: Kötetében Ön elõször is azt a kérdést teszi fel, mit hozhat magával az életkor. Az Ön válasza: amit hoz, az valami kivételesen értékes: azokat a dolgokat hozza, amelyeket saját tapasztalataid eredményeznek, azaz kis bizonyosság-tõkét. Melyek is ezek a dolgok?
Gabriel Liiceanu: Elsõsorban azt tapasztaltam meg, hogyan kellene egy embernek felépítenie az életét, ha meglenne az a tapasztalata, amellyel az én koromban rendelkezhet valaki. Valahol a gyönyörûsége és drámája minden emberi sorsnak abban áll, hogy bizonyos értelemben vakon építi magát, és amikor már rendelkezik az egzisztencia kulcsával, akkor már túl késõ ahhoz, hogy használhassa.
Megtanultam azt is, hogyan teheted meg, hogy azok, akikkel érintkezel, kevesebbet szenvedjenek miattad, megtanultam, mit jelent saját aggyal gondolkodni -- nehezen vagyok manipulálható. A felnõttség jele tulajdonképpen a közhelyek, a nyáj gondolkodásának elkerülése. Nyilván megtanultam azt is, mi az idõ ára, és hogy nagyon fontos az, hogy mit teszel azzal a darab idõvel, ami számodra adatott. És mindenek felett azt tanultam meg, hogy a sikeres életmód az, hogy önmagadra reflektálj, arra figyelj, mit diktál a léted logikája, és nem az, mit tesznek a többiek körös-körül.
Ez a könyv olyasvalaki könyve, aki megtanulta, hogy egy élet egészségessége egyenlõ azoknak az illúzióknak a megõrzésével, amelyek továbbvihetnek. Ha a dolgokat egy személyes, vagy univerzális abszolút vég szemszögébõl értelmezed, akkor semminek nincs jelentõsége. A mese arról szól, hogy soha ne helyezkedj abba a nézõpontba, mert akkor elvesztél, ezzel az éberséggel semmire sem jutsz, legfeljebb egyenes pályán a sírba.
Kellenek a nagyszabású illúziók, kell annak az illúziója, hogy a könyved jelent valamit, hogy rengeteget számít az az intézmény, amelyet létrehoztál, hogy az, hogy hatalmas dolog, hogy pár hónap múlva megjelenik a heideggeri Lét és Idõ román fordítása, és hogy neked sok-sok teendõd van még. Megéri vigyáznod az egészségedre, mert annyi-annyi illúziót kell még megvalósítanod.
Az foglalkoztatott, hogy egy olyan könyvet írjak, amirõl elmondható, hogy nézzétek, így néz ki az élet, egy egyén, egy szereplõ, a szerzõ szemszögébõl ugyan, de így mutat. A Tiltott ajtók egy olyan ember könyve, aki miután megírta, elérte, hogy végtelenszer jobban érezze magát, mint korábban. Az az érzésem, hogy sokkal inkább jelen vannak a láthatatlan barátaim és, hogy mások is találkoztak velem ebben az élményben.
Azt meséli, végtelenül jobban érzi magát. Hogy érzi magát a román társadalom?
G. L.: A román társadalom, mint ahogy ebbõl a könyvbõl is kitetszik, része az én alapvetõ neurózisomnak. '90 elõtt hihettem azt, balesetszerûen vált nem szabaddá, hogy a hozzá méltatlan történelem tette rabbá. Úgy gondoltam, hogy ha eltûnne rólunk a kommunizmus terhe, egyik napról a másikra szabad, toleráns emberekké változnánk, akik szépen is tudnának viselkedni. Késõbb felfedeztem a földdel egyenlõvé tett, megcsonkított lelkekû népet, azt, hogy évek során a kommunista propaganda teljesen összezavarta az elméket, így nagyon könnyû azokat egymás ellen hangolni és manipulálni.
Vajon amit leír, érvényes 2002 decemberében is?
G. L.: Legalábbis statisztikailag. Figyelje meg, hogy milyen kaotikusan és ellentmondásosan reagálnak a különféle odadobott felmérésekre. A román nép felismeri, hogy a legnagyobb korruptak a kormánypárt tagjai, de ugyanez a nép holnap ismét a kormánypártra adná szavazatait. Elfogadják, hogy egy korruptakkal teli párt élén az eddigi legjobb miniszterelnök van.
Könyvében azt állítja, téveszme az, hogy a román társadalom lerázta magáról azokat, akik a változások elõtti világot építették fel.
G. L.: Ez evidens. Adottak a társadalom laborjában készített idevágó tesztek is. Van ugye a Securitate archívumainak vizsgálata végett létrehozott intézmény, amelyet törvényesen hoztak létre, irodái, munkatársai vannak, de a munkájában teljesen megbénították, gyakorlatilag semmire sem juthat.
Önnek azért vannak fenntartásai, mert barátai, akiket a Humanitasnál közölt, azaz Patapievici és Plesu nem tesznek semmit?
G. L.: A legkevésbé sem. Õk annak az illúziónak az áldozatai, hogy még tehetünk valamit. Az tény, hogy õk elvállalták ezt a megbízatást, és hogy az utóbbi hónapokban meglehetõsen kétségbeesetten jelentek meg a tévéképernyõn, és magyarázták el, hogy tevékenységüket blokkolják, és hogy az egész intézmény egy vicc -- nincs mit a szemükre vetnem.
Azok vádolhatók, akik megparancsolták, hogy az elsõsorban a SRI-nél lévõ dossziék ne kerülhessenek a bizottság elé, nyilván azért, mert felfedezhetnénk, hogy ez az egész politikai osztály a múlt meghosszabbítása. Ezek azok az emberek, amelyek elkövették azt a rosszat, amibõl most sem evickélhetünk ki. A korábbi, szervezett rossz a késõbbiek során is erõvel rendelkezik. A rossz profijai 1990 után is jól szervezettek maradtak.
Jobb ha megszokjuk a gondolatot, hogy a volt szekusokkal együtt kell élnünk?
G. L.: Kérdés ez? Nagyrészt õk vezetik az országot, valójában a Nyugat valamelyes támogatásával. A NATO-csatlakozás explicit feltételeként nem kérték, hogy tegyünk bizonyságot arról, hogy a volt Securitate ügynökeivel nem mûködünk együtt nyíltan. Adott egy hallgatólagos megegyezés arról, hogy a múltat el kell földelni. A magyarázatok is adottak, maga a Nyugat is együttmûködött a Szovjetunióval, szociáldemokrata pártokat maga a Szovjetunió is támogatott.
Az értelmiségiek a szalonkommunizmus felé kacsintgattak, míg mi a reálisat húsbavágóan élhettük meg. Ezeknek az embereknek tehát nincs túl sok okuk arra, hogy a kommunizmus szennyét felszínre hozzák. Persze, a szekusokkal fogunk együtt élni, a biológia lassan megold néhány kérdést, a történelem feltárása pedig másakat, de mindez csak akkor, amikor ennek semmilyen közvetlen tétje már nem lesz. Figyelje meg, hogy társadalmunkban egyre nyomatékosabb a politikai autoritarizmus. Az az egyre erõsödõ benyomásom, hogy a "ha nem velem, ellenem" képlet válik dominánssá. Az ellenzékiség minden fajtáját ha rejtett utakon is, de visszaszorítják.
Hozok egy példát. A Gaudeamus könyvvásár igazgatójának címzett nyílt levelében Ön arról számol be, hogy a vásár díjait politikai színezet szerint ítélték oda. Azt állította, hogy a fõszervezõ, a Román Rádiótársaság visszaélést követett el. Mi történt?
G. L.: A visszaélés iszonyatosan egyszerûen történt. Mindenki, aki belépett a vásárra, egy kérdõívet kapott, amin ez állt: melyik az Ön legkedvesebb könyvkiadója? Nem az kérdezték, hogy melyik az Ön legkedvesebb kis-, közepes, illetve nagy könyvkiadója.
Erre nem is érkezhettek volna válaszok, mert az olvasók nyilván nem tudhatják, mit jelent ez esetben a kis, közepes vagy a nagy.
G. L.: Pontosan. Az emberek válaszoltak, hogy X Y, Z kiadóra gondolnak. A Humanitas kiadó 2000 szavazatot kapott, a következõ kiadó, nincs jelentõsége annak, hogy melyik 700-at. A különbség jelentõs volt. És itt lép be a szamárság, aminek viszont jelzésértéke van. Ez egy társadalom stílusát jelzi, és azt, hogy milyen életmódot kívánsz a többieknek. Az lehet tudniillik, hogy Seuleanu arra gondolt, hogyan jelenhetne meg õ a mikrofonnál, mikor azt kell mondania, hogy a Humanitas a legkedveltebb könyvkiadó. Persze a könyv ügy nem foci, itt teljesen másodlagos, hogy ki nyer, ez egy ártatlan játék. De itt is fennáll, hogy aki nincs velünk, az ne lépjen fel velünk egy pódiumra.
Pontosan mi történt?
G. L.: Seulenu úr találékony. Arra gondolt, hogy a kiadókat kis, közepes és nagy intézményekre kell szétosztani. Ez az ötletszerûen, a verseny után hozott szabály nyílván relativizálni tudta a Humanitas egyébként tekintélyes népszerûségi indexét. A Humanitas a közepes kiadóknál nyert.
Mit tehet azon kívül, hogy a helyzetet leírja egy nyílt levélben, illetve beszámol róla a rádióban?
G. L.: Nagyon kevés rádióadón és nagyon kevés tévécsatornán tehetem ezt meg. Nem véletlenül ritkulnak azok a csatornák, ahol egy olyasvalaki, mint amilyen én is vagyok nyilvánosan állást tud foglalni. Jelen pillanatban a nyilvánosság 80%-a a hatalom kontrollja alatt van. Csapdahelyzet a mostani. A román népnek szabadságra van szüksége, de a szabadságot csak szabad diskurzus által hívhatjuk életre, válthatjuk valóra. Azt érzem, hogy a nép túlnyomó része könnyen manipulálható, még mindig könnyen eshet különféle forgatókönyvek áldozatául.
Mennyire hibás akkor egy olyan ember, aki nem juthat tudáshoz, akinek nincsenek meg a csatornái a megfelelõ értesülésekhez?
G. L.: Persze, hogy nem hibás. Egy demokratikus államban, az információ eljuttatásának gondja a kormány feladata. A demokrácia gyönyöre abban áll, hogy nem jelenhet meg az egyedüli párt túlhatalma. A szerencsétlenség abban áll, hogy pont efelé tartunk.
Hogyan érezte magát, amikor Nicolae Breban író, a România Lieterarã által szervezett találkozón azt mondta: ha egy diktatúra nemzeti érzést és irodalmi géniuszt szül, akkor a román nemzet megérdemel egy diktatúrát.
G. L.: Érthetõ, hogy a szerzõ saját magára gondol. Számomra az a találkozó felért egy sokkal. Amit ott láttam, rendkívül kellemetlen volt. A România Lieterarã egyik összejövetele volt, amely ezt a témát javasolta: A párttól megengedett elengedés? A dogmatizmustól a liberalizmusig" a 60-as években. Ezeket a találkozókon Nicolae Manolescu elnökölt, õ nyitotta meg az ülést egy olyan beszéddel, ami nekem megakasztotta a lélegzetem. Manolescu azt mondta, hogy a 60-as évektõl, a pillanattól amikor debütáltam, szabad embernek éreztem magam, mert mindig azt írtam, amit írni akartam. Gondolom, így érezték magukat nemzedékem írói is.
Ezek közül az írók közül többen jelen voltak. Breban premierplánban trónolt, az õ abszolúte gyomorforgató, hízelgõ ajánlásai jelentek meg Ceausescu könyveiben. Azon tûnõdtem, hogy beszélhet Manolescu tökéletes szabadságról akkor, amikor Ceausescunak kellett megköszönni, hogy megjelenhetett egy köteted... Pont Breban, aki annyiszor hazudott, aki disszidens-imázst kreált magának, és aki valójában a rezsim egyik legszolgálatkészebb írója volt. Aki azt hitte, hogy hízelgéseivel el tud lavírozgatni, miközben a nyilvánosságnak másik arcot mutat. Maga a tény, hogy egy ilyen ember eljöhetett az írótársai közé, és azok kedveskedtek neki és a szabad irodalom példájává emelték, mélységesen undorított.
Az Írószövetség nem tartott egy minimális önvizsgálatot sem 1990 elején. De nem ez a súlyosabb, hanem az, hogy az elismerten nagy kritikus Nicolae Manolescu, akinek nincs szüksége ilyen alibikre, ki kellett, hogy találjon szabadnak titulálható irodalmat. Egy olyant, amelyrõl Manolescu kritikusként folyamatosan reflektált, és amely implicit módon szabadnak mutatta Manolescu írásait. Nehéz egy kritikusnak egy olyan irodalomról írnia, amely leggyakrabban csupán szomorú kompromisszuma annak, hogy mit mondhatsz, és mit nem mondhatsz el.
Ön Manolescu beszéde után hagyta el a termet?
G. L.: Nem. Manolescu meghívta Niculescu Mizilt is, hogy mutassa be, hogyan néztek ki a dolgok a barikád másik oldaláról is. Mizil, aki mielõtt elért volna a találkozó témájához, vagyis a 60-as évekhez, fontosnak tartotta elmondani, hogy 90-ben politikai megfontolásokból, megalapozatlanul letartóztatták, és hogy alapjában véve minden rendszerváltás hasonló végkifejlettel jár. Ugyanezt tették õk is '47-'48-ban.
Számomra annak összevetése, mit tettek a kommunisták '47 után, és mi történt a kommunistákkal '90-ben, félelmetes tévképzetnek tûnt. Megkérdeztem, hogyan képes azt, amit elszenvedett összevetni olyan emberek sorsával, akiket teljesen ártatlanul börtönbe zártak, vagy kivégeztek. Hogy tudja magát például Maniu-val összevetni?
Mizil azzal válaszolt, hogy jól tudja, nincs párbeszédkultúrám, ám mégis, nagyon egyszerûen válaszolni fog. A válasza a következõ volt: az akkor elkövetett bûnök elkövetõi ismertek voltak, míg a '90-es évek bûnei olyanok, hogy még csak azt sem tudjuk, ki követte el õket. Más szavakkal: '90-ben sokkal rosszabbul álltunk a történelem elõtt, mint azokban a kommunista idõkben, amikor a kommunisták egyenként likvidálták a társadalom egész elitjét. Ekkor úgy éreztem, hogy ez már sok, hogy nem maradhatok.
Liiceanu úr, kezd kirázni a hideg. Mi tényleg 2002-ben vagyunk, 13 évvel Ceausescu megdöntése után?
G. L.: Ne képzelje, hogy azok az emberek, akiknek annak idején hatalmas felelõsségük volt, meg fognak térni. Minden egyes ember, aki valamilyen politikai bûnt követ el egy rendszer katonájaként, mindig rendelkezik azokkal a magyarázatokkal is, amelyek felmentik ez alól. Senki se számítson arra, hogy normaborulás megy végbe benne, és adott esetben azt fogja mondani: milyen utolsó gazember voltam. Persze, vannak ritka kivételek, nemrég adtunk ki egy könyvet egy olyan kollaboránsról, aki úgy érezte, megõrül, ha nem mondja el, miket követett el.
Ebbõl Lucian Pintilie fimet is készített.
G. L.: Pontosan. A probléma az, miért érezte Maneloscu fontosnak, hogy egy ilyen személy megjelenjen azon a beszélgetésen. Kérdés: a történelem hiteles szemtanúja volt? Nyilván nem. A dühöm barátomnak, Nicolae Manolescunak szól, nem errõl az alaknak, aki tovább énekli élete balladáját. Abban áll a szomorúságom, hogy Manolescu írói szabadságról beszél egy olyan korban, amikor sehol nem volt garantálva a vélemény szabadsága, és amelyben a kérdés nem úgy merül fel, hogy te magad semmit sem bánsz abból, amit leírtál, hanem azt kell bánnod, hány dolgot nem írhattál meg.
A szabadság azt jelenti, hogy mindent leírhass, amit gondolsz. Ám, milyen szomorú szofizma ez: egy ember, mint Manolescu vagy én, becsülhette magát, hogy nem írt szamárságokat, nem tett kompromisszumot abban, amit leírt, de messze volt attól, hogy szabad lehessen abból az okból kifolyólag, hogy nem írhatott le millió dolgot, ami elmondásra szorult. Milyen szabadság az, ami csupáncsak arra korlátozódik, amirõl tudod, hogy el szabad mondanod?
(15.12.2002)
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
ÉletmódRSS
Bevásárlóközpontban lesz látható két csontváz, amelyek a legismertebb szerelmes drámáját idézik
Az hittem, hogy a tokiói olimpián korlátoztak minket, pedig ehhez képest már-már szabadság volt
Szép Zoltán egyetlen erdélyi magyar újságíróként vesz részt a pekingi olimpián. A tapasztalatairól kérdeztük.
Vizi Imre kiesett az Eurovíziós Dalfesztivál romániai elődöntőjében
Bátran ehetjük ezentúl a házi tücsköt is, az EU jóváhagyta élelmiszerként való felhasználását
