2026. október 17. szombat
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Síléces pezsgőzés az Elbruszon

Turoczki Emese 2002. augusztus 25. 18:43, utolsó frissítés: 18:43

"5000 méter fölött a csapat iránti felelõsség csökken, elõjön az egoizmus: ennek leküzdése az igazi kihívás" -- az Elbrusz csúcsot síléccel megmászó Tulit Zsombor mesél kalandjairól.



Országos, de az is lehet, hogy Kelet-Európai premier a kaukázusi Elbrusz csúcs (5642 méter) meghódítása síléccel, amelyre négy romániai amatõr hegymászó vállalkozott. Tulit Zsombor, Szász Mihály, akik tavaly a Mont Blanc-on voltak együtt sítúrán, által elõ az ötlettel, hogy idén magasabbra szeretnének eljutni, ugyancsak síléccel.

A törökországi Araratot és az Elbruszt szemelték ki, de végül ez utóbbi mellett döntöttek. De két ember nem ember a hegyen, így kerestek még két társat: Kádár Attila (Pelikán) és Dan Manolăchescu személyében. "Nem feltétlenül profi hegymászókat kerestünk, inkább olyanokat, akiknek kihívás volt ez a túra" -- meséli Tulit Zsombor.


Szellemvonat szamovárral


"Július 13-án indultunk Sepsiszentgyörgyrõl, összesen 350 kiló felszerelésünk volt, mivel teljes hegymászó felszerelést kellett vinnünk. Egy "fantomvonattal" utaztunk vagy 45 órát, ez azért érdekes, mert ez a járat Szófia és Szaratov között közlekedik, hetente egyszer, és például a szentgyörgyi menetjegyirodában nem is hallottak róla. Végül a Wasteels ügynökség foglalt helyet a vonaton, de nekik is szakmai kihívás volt, az utóbbi 3-4 évben nem volt olyan román állampolgár, aki erre jegyet rendelt volna.

Bukarestben sem tudtak elsõre errõl a járatról, de aztán csak sikerült valahogy felszállni rá, mert persze a vonat mégiscsak létezik. A sok rossz elõjel ellenére teljesen rendben volt a hálókocsi, négyen voltunk, és persze rengeteg csomag: négy hátizsák, öt bödön és öt pár síléc. Mi azt gondoltunk könnyedén lefizetjük majd a kalauzt és berakjuk a csomagjainkat egy üres fülkébe, de az nem is tárgyalt velünk Azt mondta, van tíz percünk, hogy mindenestõl beférjünk a saját helyünkre.

Elég szûkösen fértünk el, de aztán berendezkedtünk, még tojásrántottát is sütöttem. Egyébként volt szamovár a vonaton, lehetett benne vizet melegíteni. A vámosok majdnem minden határon kötekedtek, gyanús volt ez a sok csomag és persze senki nem beszélt idegen nyelvet, mi meg nem tudtunk oroszul, még a cirill ábécét sem ismertük. Megérkeztünk Rosztovba, ott vonatot kellett cserélnünk, de a jegypénztár már bezárt és másnapig nem lehetett továbbutazni. Szerencsére Dannak volt egy ismerõse Rosztovban, így volt ahol aludni. Újabb 15 óra vonatozás után Minelralnye Vody-ba értünk, ahonnan autóval -- ezt még itthon lebeszéltük egy moszkvai utazási irodával -- mentünk Azauba, amely 2200 méteren van, itt volt az alaptáborunk."


A cél 5642 méteren

A négytagú csapatnak akklimatizálódnia kellett, ezért elsõ nap kabinnal felmentek 3500 méterre, onnan sílécekkel tovább 4100 méterre, majd vissza 3700-ig, ahol otthagyták a felszerelést és gyalog visszamentek 3500 méterig, majd kabinnal lejutottak az alaptáborba. Második nap 3700 méterre felköltöztették az alaptábort, vitték a teljes felszerelést és 4500 méterig felmentek túraléccel. Harmadik nap pihenõt tartottak és utoljára ellenõrizték a felszerelést, a hegycsúcs meghódítására a sítúra felszerelés mellett (speciális sílécet használtak, melynek talpán fókabõr van, és hágóvas, felfele haladva így nem csúsztak vissza) vitték a szokásos hegymászó kellékeket is.


"Negyedik nap (július 21-én) hajnalban ötkor indultunk, öt óra alatt 5100 méterig jutottunk el, déli kettõkor 5300 méteren voltunk, ez volt a nyereg, nagyon megszenvedtük, 17 óra 28 perckor pedig felértünk 5642 méterre, az Elbrusz csúcsra. Egy óra pihenés után indultunk vissza, 22 órakor lent voltunk az elõretolt alaptáborba, 3700 méteren. 2142 volt a sível megtett szintkülönbség, ez annyi mintha itthon a Moldoveanu csúcstól lesíznénk a tengerpartig."


Ha magáért nem, értünk...

"Bár eddig ebben a felállásban soha nem túráztunk együtt, nagyon jó csapatmunka volt. Egyszer volt egy pillanat, pont a nyeregnél, egyikünk azt mondta, nem jön tovább, úgy érzi, akadályozza a többieket. Ilyenkor mit lehet tenni: ha egyedül hagyjuk, mire visszaérünk, megfagy. Tehát egy embernek vele kell maradni, a másik kettõ felmegy, aztán majd csere, hogy az is feljusson, aki elõször ott maradt. És persze van az a lehetõség, hogy mindannyian megfordulunk és másnap újra megpróbáljuk.

5000 méter fölött a csapat iránti felelõsség csökken, az egoizmus jön elõ, na de meggyõztük társunkat, hogy menjünk tovább, ha érte nem is, értünk legalább, s mindezt vita nélkül. A nyereg egyébként is kritikus volt, a felszerelés 60%-át leraktuk, ez utólag most felelõtlenségnek tûnik, lényeges dolgokat hagytunk ott, mint például a kötél, hágóvas, jégcsákány és csak a sílécekre bíztuk magunkat. Ha olyan jeges szakaszhoz érünk, megtörténhet, hogy nem tudunk feljutni. De mind a négyen nagyon fáradtak voltunk, szívesen megszabadultunk a felszereléstõl, még így is 4-5 kilós csomagunk maradt fejenként. Rosszullét esetében mindenki átvállalt a másiktól valami terhet.


Egyszer féltem, bekerültünk egy nagyon csúnya hóviharba és én elõbbre voltam utat keresni, nem láttam egyáltalán õket és hallótávolságon kívül voltam, már közel voltunk a csúcshoz, tudtam, hogy jönnek utánam, de mégis elkapott a félsz, mi van ha mégsem, vagy elkerüljük egymást. Ha nem csinálsz semmi butaságot, egyedül is le tudsz jönni, de például egy lábtörés halálos lehet. A csend nagyon nyomasztó volt, ha valaki 20 méterrel elõbb van már nem hallod a zaját, csak a sajátodét. A zene például lehet, hogy segítene..."



A csúcson: az út felénél

A csúcsra felvitt pezsgõt a fiúk végülis nem ott fent itták meg, hanem csak lent az alaptáborban, talán jobb is volt így, mert akkor már tudtak arról beszélni, milyen érzés is volt az a pillanat, amikor feljutottak.


"Mindenki megvárta, hogy kisírja magát, s csak után kerültek le a síszemüvegek, ott fent talán szó nélkül is maradtunk. Végtelen öröm tulajdonképpen, hogy ott vagy fent, de ugyanakkor benne van az is, hogy az út felénél tartasz. A legnehezebb pedig az, hogy maximálisan egymásra vagyunk utalva, és feltétel nélkül kell segítséget kérni és adni. Ha fent vagy a hegyen, nem azért segítesz, mert úgy esik jól neked, hanem mert neked is érdeked. De nagyon jól összejött a csapat, a jövõben is ugyanebben a felállásban készülünk sítúrára, még nem tudjuk, hogy a cél Dél Amerikában az Aconcagua vagy a Pamír Lenin csúcsa lesz. Ezek már 6000 méter felett vannak.

A hazaút is kalandos volt, Zsombor azt állítja, biztos van valami logika, amely alapján Oroszország mûködik, de õk két hét alatt nem jöttek rá. A román vasútról pedig annyit, hogy a menetrend szerint Bákó fele jön a járat, ehhez képest Tecuci-on kötöttek ki. Egyet bánnak, hogy mindössze két hetet töltöttek a Kaukázusban, még szerettek volna a környéken túrázni, de az idõjárás nem kedvezett ennek, így hazajöttek. A túrát az Alpinsport Egyesület és a Red Bull támogatásával szervezték meg, különbözõ szponzoroktól sikerült a költségek mintegy 60%-át összeszedni, a maradék részt pedig saját zsebbõl fizették. De esküsznek rá, hogy megérte és készülnek a következõ kihívásra.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS